Bohémélet – Csurka Gergely publicisztikája

Van az angol nyelvben egy modern kori jelző: larger-than-life. Klasszikus, egyszavas magyar fordítása nincs is – igaz, ha nagyon akarnék találni egy megfelelőt, azt írnám: csapódudis. A larger-than-life-ot olyanokra aggatják rá, akik testben és lélekben is óriások, akik bármikor hajlandók keblükre ölelni a világot, és nemigen adódhat olyan történés, ami komolyabban kizökkenthetné őket, kikezdhetné jó kedélyüket, megingathatná önbizalmukat, bármijüket.

Shaquille O'Neal, a legendás, irdatlan kiterjedésű, 216 centis, 147 kilós, négyszeres NBA-győztes kosarascenter a prototípusa a larger-than-life embereknek (vele kapcsolatban alig akad cikk, amelyben ne kerülne elő) – ám azt talán megállapíthatjuk, hogy a szókombináció még divatba sem jött, amikor a szó szoros és átvitt értelmében is megtestesítette a magyar vízilabdázás egyik géniusza, Csapó Gábor.

Nála tényleg sohasem érezte az ember, hogy hajlandó lenne bármivel is nyomasztani magát. A 70. születésnapja alkalmából lapunknak adott interjújában gyönyörűen levezette, hogy bár budai úrigyerekként nőtt fel, az otthoni nevelésnek, a szülői követelményeknek hála mire elérkezett élsportolói karrierje jelentősebb fejezeteihez, egyszerűen nem adódhatott olyan helyzet, amelyben ő bárminemű nyomást érzett volna. Amikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy úgy őszintén, fél-e bármitől vagy bárkitől, hezitálás nélkül közölte: „Persze. Anyámtól. De tőle nagyon, még mindig.”

Mindezt azzal az utánozhatatlan sármmal, amiben egyértelműen benne volt: a mama kilencvenen túl is világítótornya volt – amíg élt – , ám őt leszámítva tényleg senki és semmi sem tudta zavarba hozni. Játékosként is azért volt képes kihozni a magából a legjobbat, mégpedig rendszeresen, mert nem ismerte a félelmet, a feszültséget, a görcsölést.

Enélkül nyilván nem kezdheti úgy az ember a válogatott pályafutását, hogy egy világbajnokság hatos döntőjében az előző években egyeduralkodó, olimpiai bajnoki címvédő szovjeteknek hint egy hármast egy 5–4-re megnyert mérkőzésen. A vízilabda akkori kiadásában ez a rutinos világklasszisok esetében is kivételes teljesítménynek számított, három gól, bármilyen meccsen – ez viszont mégiscsak világbajnokság volt, és a Szovjetunió, továbbá egy 23 éves újonc, a másodosztályú szegedi csapatból.

Mindeközben Csapó apuka kettővel a FINA-elnök Ante Lambasa mellett tombolt a díszpáholyban. Merthogy az öreg megjelent, sötétkék öltöny, fehér ing, ezüst nyakkendő – akkoriban még nem gyanakvás ülte meg a rónát, a manapság divatozó akkreditációs kártyák sem léteztek, úgyhogy mindenki úgy gondolta, valami nagy fejes érkezett. Ennek megfelelően Csapó papa a díszpáholy kellős közepéről nézhette végig fia fantasztikus debütálását – más kérdés, hogy a mérkőzést diplomatikus márványarccal figyelő FINA-korifeusok egy idő után kissé csodálkoztak, hogy ki ez az ősz hajú úriember, aki magából kikelve óbégat a magyar góloknál.

Mondhatni, a fesztelenség öröklődött, más kérdés, hogy Dudit nemigen láthatták hasonló eleganciában pompázni, avagy amint a Vasasba igazolását követően villámgyorsan elmélyült a barátságuk Faragó Tamással, párosuk különutassága egyre szembeötlőbbé vált. Mindez rendre valamiféle, a rendszer által elvárt fegyelmezettséget kontrázó lázadásban öltött testet – elég csak ránézni a montreali olimpiáról hazatérő bajnokokról készült ferihegyi fotóra. A pólósok a olimpiai formaruhában mosolyognak, nyakkendőben – kivéve Dudit, aki lazán kigombolt inggel áll Faragó Tonó mellett, utóbbi egyedüliként sötét öltönyben, sötét ingben, pöttyös csokornyakkendőben.

Bohémélet volt az övék, de különösen Csapó Gáboré – két igazi géniusz volt az edzője, a Vasasnál Rusorán Péter, a válogatottnál a meghatározó időszakban Gyarmati Dezső. Két egykori klasszis, aki ösztönösen érezte, miként kell kezelni az ilyen világnagyságokat és persze az egójukat. Az eredmény ismert: páratlan győzelmi sorozat minden fronton.

Később Rusorán maestro azt is elnézte, hogy Dudi a kártyaszenvedélyének hódoljon, avagy a tizennégy lapos römi lassan ugyanolyan fontossá vált, mint a vízilabda. Túlzás? Még a mobilmánia kitörése előtti időszakban kaptam tőle egy névjegyet – semmi sallang, dr. Csapó Gábor, csak így, titulus vagy mesterség nélkül, bal alsó sarokban az otthoni lakcím, jobb alsó sarokban egy vezetékes telefonszám: a Fészek Művészklubé. Idővel minden egyes délután és este ott érte.

Apámmal rendszeresen egy négyesben ült, imádott a színészekkel zsugázni – avagy megszokta, hogy magas intellektus veszi körül: ha már így volt az uszodában, így kellett lennie zsugázás közben is (és rendszeresen eljárt megnézni a barátait a színházakba). Annyiban lógott ki a többiek közül, hogy amikor vacsoraidőben rendelgettek maguknak ezt-azt, akkor egy-egy párbeszéd így hangzott (inkább kikiabálás, a büfés hölgy csak szervírozásnál tette be a lábát a cigarettafüsttől homályos terembe, rendelni kurjongatva kellett).

– Rántottát kérek, Hédike!
– Mennyiből csináljam Dudi úr? Kettőből, négyből?
– Nyolcból!

Mondanám, hogy nagy sztorizások mentek – de nem. Figyelni kellett a lapokat, és érezhető volt, hogy Dudi győzelemre tör, mindenáron. Römiben is kiválónak bizonyult, immár itt hajtott a vízből ismert sikerélményekre. Komoly csattanások kerekedtek abból, ha valaki hülyeséget dobott, elnézett egy „tolót”, lement ötvenre, amikor nem kellett volna. Ilyenkor az öblös hang betöltötte a helyiséget, a viták parttalanná dagadtak, Dudi meggyőződése megingathatatlannak hatott, és sokszor még fél órával később is jelentkeztek utórengések, melyeket a nyolc tojásból készített rántotta sem tudott teljesen neutralizálni. (Ugyanakkor a Fészek kártyaszobájában került sínre az ifjú Benedek Tibor karrierje, elvégre a sokkal szolidabb partikban részt vevő Benedek Miklós ott, az első emeleten kapta Csapó doktortól az egyértelmű tanácsot: csakis a KSI-be viheti a gyereket, más opció eszébe se jusson. A többit ismerjük.)

Mondhatni, az edzősködés afféle zárójel volt – hol másutt, mint a Vasasnál töltötte be a posztot és a teret. Csúcspont gyanánt a címvédő, az akkoriban épp világklasszissá érő Benedek vezette Újpestet ütötték ki az 1992-es bajnoki elődöntőben két elképesztő meccsen. Hogy aztán a Tungsram elleni fináléban csúcsra járjon az őrület, hosszabbítás, kihagyott négyes, egyértelmű műhiba és vereség; az óvást végül elutasították. Dudi megfellebbezhetetlenül érvelt a zsűriasztalnál, később is (mégiscsak jogászként végzett); ám mindvégig áradt belőle valamiféle felülemelkedés – a csapatáért megteszi, számára azonban ez nem élet-halál, mert ez játék, ami miatt nem hajlandó álmatlanul forgolódni.
Később kezdett távolodni a sportágtól, a klóros vízre fogta, hogy ő nem bírja a szagát, ám utóbb bevallotta, az edzősködésben nem találta meg azt az örömöt, amit bármi másban (a römi mellé bejött a bridzs is…), sosem bírta a kötöttségeket (napi két edzés, brrr!), és még kevésbé állhatta azt, hogy nem elég kétszer elmondani valamit akár a legtehetségesebb játékosnak is.

Nem volt hajlandó belesavanyodni semmibe – más a megélhetés miatt mereven ragaszkodott volna bármilyen kispadhoz, ő sosem ragaszkodott igazán semmihez, mereven pedig végképp nem. Viszont mindig képes volt valami speciális látószöget találni.

Anno, Guayaquilben, az 1982-es világbajnokságon elvitték a válogatottat egy olyan fényűző lakomára, ami tényleg csak a mesében létezik: a vége felé Dudival az élen kanalakkal mentek végig a százszámra kirakott, félbevágott görögdinnyék mellett, és csak a közepét vájták ki, az életet csakis élvezni szabad jelszóval. Hanem miután végérvényesen degeszre zabálták magukat, majd a rosszullét határán felültek a buszra, Dudi egyszer csak elővett egy Mars szeletet az övtáskájából, és a felét odanyújtotta Gerendás Györgynek. Gyuri kétségbeesett szemmel nézett rá, hogy: „Dudi, ezt most miért?” „Leó, ezt muszáj. Ez a bizonyíték, hogy emberek vagyunk, mert csak az állat eszik akkor, amikor éhes.”

Érett felnőttként futballban, teniszben, politikában, bármiben képes volt zavarba ejtő módon megközelíteni témákat, látványos, új magyarázattal, ötlettel (lásd: rúgják a tizenegyeseket a meccsek előtt, mindjárt izgalmasabb lesz az egész), és mindehhez sztentori hangján olyan kedélyesen előadott, mégis határozott érvrendszerrel szolgált, hogy az ember csupán biccentett: végül is, miért ne?
És mindig, mindenről kész volt dumálni – nála jobb interjúalany kevés létezett –, sosem beszélt közhelyekben, és sosem vesztegette az időt protokollra, tiszteletkörökre. Épp most mesélte Bíró Attila a női válogatott szövetségi kapitánya – aki elsőéves trénerként másodedzőként csöppent Dudi utolsó, kissé zavarba ejtő kalandjába, amikor 2003-ban leült a Fradi kispadjára (öt évvel korábban az edzősködésre vonatkozó kérdést azzal hárította el: „Nincs az a pénz!… Illetve hát van, csak senki sem akarja odaadni.”) –, hogy az utóbbi időben a römizés új székhelyének számító Héliában a világbajnoki ezüst után néhány héttel odalépett Csapó doktorhoz, aki ülve átölelte a derekát, majd közölte: „Birge, nem hívtalak, hogy gratuláljak, de hát tőled egyébként is elvárom ezeket az eredményeket” – és ezzel a maga csapódudis módján le is tudta az elismerést. És éppen azért, mert ő ilyen volt világéletében, még a leghiúbb barátok sem tudtak haragudni rá.

Ahogy átölelte Birgét, úgy ölelte keblére az életet is, hetvenkét esztendőn át. Most a Jóisten ölelte a keblére, ami miatt rettentő módon irigyeljük a Teremtőt: ezentúl ő hallgatja a legjobb sztorikat. Az arkangyaloknak viszont szóljon valaki, hogy időben menjenek le ötvenre.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja