Kész és méltó – Ballai Attila publicisztikája

A modern nemzetközi versenysport több mint egy és negyed évszázada során mindössze nyolc olyan nap köszöntött ránk, amelyen Magyarország labdajátékban felnőttvilágbajnoki címet nyert. Majdnem ötvenezer napból nyolc. A nyolcadik 2023. július 29-én, tegnap virradt fel, amikor férfi vízilabda-válogatottunk Fukuokában idegölő és lélekemelő ötméterespárbajban legyőzte Görögországot. Különleges, kitüntetett alkalom az ilyen siker, mert mint az egyébként megszokott, a (sport)történelem nem észrevétlenül suhan el a fejünk felett, hanem leereszkedik közénk; örömkönnyek, ökölbe szorított kezek formájában láthatóvá, diadalüvöltések, a megindultságtól elrebegett nyilatkozatok révén hallhatóvá, a dobogó, az árbócra felkúszó magyar zászló, a vb-trófea testközeli valójával érzékelhetővé, tapinthatóvá válik. Azt érzed – nemcsak edzőként, játékosként, de szurkolóként, újságíróként is –, hogy pusztán ezért érdemes élni, hiszen olyan valami részesévé válsz, ami talán sohasem volt még, és talán már soha nem is lesz. Ami csak neked, csak itt és most adatik meg. Nincs ebben semmi túlzás. Tudom, mit beszélek, mert e nyolcból négyszer én is jelen lehettem a beteljesüléskor.

1949-ben és 1965-ben női kézilabdázóink nagy-, majd kispályás, valamint 1973-ban, férfi pólósaink első vb-aranyánál „igazoltan” hiányoztam. Utóbbit azonban, lévén a téma ezúttal is a vízilabda, érdemes feleleveníteni a korabeli Népsport és Belgrádból tudósító kollégánk, Gallov Rezső míves soraival: „Az aggodalommal és féltéssel vegyes figyelem csendje kísérte inkább a fiúkat. És a kilenc hosszú sovány esztendő bevégződött. ...a nemes aranyat mindenekelőtt a szívüknek, hihetetlen küzdeni akarásuknak és a szakvezetés által megszabott mindig legcélszerűbb taktikának köszönhetjük. ...De éppen ez emeli meg világelsőségünk értékét, s nem különben az a túlzás nélkül állítható hősies helytállás, amelyet a jugoszlávok ellen mutattak a fiúk. Kilenc hosszú esztendő. Olimpiák, Európa-bajnokságok követték egymást magyar győzelem nélkül. De most már vége, reméljük, hisszük, ezzel a sporttörténelmi győzelemmel az első világbajnokságon ismét magyar korszak következik a nemzetközi vízilabdaéletben.”

Így is lett. 1976-ban olimpiai, 1974-ben és '77-ben Eb-arannyal. Az újabb vb-elsőségre azonban kereken három évtizedet kellett várni. 2003-ban Barcelonából, az olaszok felett hosszabbításban kicsikart 11–9-ről már a helyszínről lelkendezhettem, ekképpen: „Végre ismét önkívületben hajtó és üvöltő játékosainkat látva az ember amúgy sem azt latolgatta, győzünk-e, hanem azt, mikor jön el a diadal ideje?... Kemény Dénes szövetségi kapitány kisgyerek módjára hanyatt vetette magát a parton, mintha a fedett uszodában is az égboltot bámulná. Aztán felnézett a győzelmi dobogóra, és ott is csillagokat látott. Néhány perc múlva pedig utolsó hangfoszlányaival kipréselt egy-két mondatot: »Csak a vb-cím hiányzott eddig a gyűjteményünkből, ezzel még tartoztunk a szurkolóinknak. Például annak a legalább ezer embernek, aki Barcelonába is eljött miattunk, mert jobban bízott bennünk, mint talán mi magunkban. Rajtunk kívül több csapatot is azzal engedtek el otthonról, hogy vigyék haza az aranyat, és felkészülhettünk mi bárhogy, két rossz lövés elronthatta volna az egészet, mert csak-csak emberből vagyunk.«”

Benedek Tibor abból volt. A 2003-as csapat vezére, a 2013-as, ismét vb-győztes gárda – a helyszín megint Barcelona – szövetségi kapitánya, aki a dobogóról éppen lelépve érdeklődésemre a pillanat nagyszerűségén messze túltekintve így fogalmazott: „A hit volt a legfontosabb, a bennünk lévő erő, amely felette áll a vízilabdatudásnak. Mert lehet, hogy nem mi voltunk a legképzettebbek, de hogy a legerősebbek igen, az biztos. Fiatalok és öregek tökéletes összhangja kellett mindehhez, ... most minden tettünk igazolást nyert. Mindvégig úgy éreztem, sikerülnie kell, és sikerült is, így rendeltetett.”

Aztán úgy is rendeltetett, hogy Benedek Tibi három éve itt hagyott minket, a magyar pólót és gyermekkori csapattársát, akivel együtt nőtt fel, és 2000-ben Sydneyben együtt nyert olimpiai bajnokságot is. Varga Zsoltot. Ő, immár szövetségi kapitányi minőségében, így vezette fel a görögök elleni, szombati vb-finálét: „Belső erőre lesz szükség. Az ellenállhatatlan férfierőre, amely elveszi azt, amit akar.” Ezek Benedek Tibor szavai és érzései is, lásd egy bekezdéssel feljebb. És ha kettejük közös válogatott mestere, Kemény Dénes 2003-as értékelésével mindezt összevetjük, kiderül, hogy azzal is jól megférnek. A szilárd hit az eleve elrendeltetettségben, ugyanakkor a kétely, hogy egy-két rossz lövésen, kapufán minden megfordulhatna. De nem fog.

Pontosan ez történt Fukuokában. A mieink elveszíthették volna a spanyolok elleni elődöntőt és a döntőt is. Sőt, a végeredmény alapján a négy közé jutásért kiszenvedett, amerikaiak elleni 13–12-t is. De mindháromszor nyertek, és mindig egy-egy nüanszon, hajszálon múlott. Csakhogy nem a véletlenen! Ne tévedjünk, az egészen más. A spanyoloknak négy olyan gólt lőttünk, amilyet, hála az ősöknek és a géneknek, leginkább még mindig magyar pólós tud – egyáltalán, a puszta gondolat is csak benne vetődik fel, a megvalósításról nem is beszélve –, és mindeközben kaptuk kintről, mezőnyből az „iparos” találatokat, úgyhogy a sors igazságszolgáltatásának is tekintettem a végén Aguirre kapus bődületes hibáját. Amihez persze kellett Manhercz is – ő aztán a görögök ellen villantott olyasmit, amit, ha első olimpiai bajnokcsapatunk mestere, Komjádi Béla, a kilencven esztendeje elhunyt „Komi bácsi” látott felülről, megnyugodott, hogy minden maradt a régiben.

Amúgy természetesen nem maradt. Gyökeresen megváltozott a póló, azon belül a magyarok szerepe és az ifjabb sportkedvelők számára kissé archaikusnak tűnő sportág megítélése is ebben az eszelős sebességűre váltó, ám a vízben mozgást azért hasonló módon felgyorsítani képtelen világban. Örök emberi és sportbéli igazságok azonban még érvényben maradtak. Jelesül az is, hogy győzni tudni más, mint vízilabdázni tudni; a kettő külön-külön szükséges, de önmagában nem elégséges feltétele a sikernek. Hiszen nehogy bárki is azt gondolja, Vogel Soma azért védett ki a pólós históriában párját ritkító módon négy ötméterest a szétlövésben – ráadásul egy majdnem végzetes, a rendes játékidőben benyelt, sokkal könnyebb labda után –, mert kiváló kapus. Nyilvánvalóan sokkal több ennél.

Egy éve attól tartottunk, illetve abban bíztunk, hogy ennél nincs lejjebb. Hiszen a hetedik helyre csúsztunk a hazai rendezésű vb-n, miközben a kilencedik helyért már japán–grúz „derbit” rendeztek. Ekkor nevezték ki Varga Zsoltot szövetségi kapitánnyá, akiről múlt nyári publicisztikámban azt írtam: „Profi romeltakarító. Felnőtt edzői pályafutását tíz éve a kiesés ellen a Kaposvárral és a Péccsel küzdő Fradinál kezdte, ahol az idény előtt nagyjából ez a kedvcsináló hangzott el: víz lesz, labda lesz, ebéd lesz, fizetés nem biztos, majd meglátjuk, aki akar, maradhat, aki nem, mehet. E helyütt felesleges részletezni, honnan hova jutottak.” Tizenöt trófeáig, köztük BL-serlegig.

Most pedig világbajnoki címig! Varga Zsoltnak több okból hozsannázhatnánk, a szakmázástól kezdve odáig, hogy akkor tűnik a parton fanatikus félőrültnek vagy éppen ellenkezőleg, őrjítően nyugodtnak, higgadtnak, amikor kell, de hadd emeljek ki egy talán kevésbé nyilvánvaló szempontot: ezt a sok egót, különleges, de olykor kalkulálhatatlan és szertelen egyéniséget, fiatalt és öreget, művészt és szakmunkást képes volt egy testté, egy lélekké, a győztes magyar válogatottá gyúrni. Ez a társaság kész és méltó volt a dicsőségre.

A bevezetőben említettem, hogy négy pólós vb-aranyat tudósíthattam, élhettem át a helyszínen: a fiúk 2003-as és 2013-as barcelonai, valamint a lányok 1994-es római és 2005-ös montreali dicsőségét. De a tegnapihoz foghatót még nem láttam. Mert senki sem látott. Ezért sem kell máris túlelemezni, „földközelbe” hozni.

Egyelőre elég, ha szívek őrzik, nem szavak.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!