Még egy bresciai mágus – Moncz Attila publicisztikája

Sohasem jártam még Bresciában, de még az is lehet, az ottani levegőben rejtőzik valami, ami hatást gyakorol napjaink edzői kara egy részére. A magyar labdarúgó-válogatottal csodákat művelő Marco Rossi a város csapatában játszotta a legtöbb profi mérkőzését. Pep Guardiola, a Barcelonával és a Manchester Cityvel is Bajnokok Ligáját nyerő szakember két rövid periódust is eltöltött középpályásként az együttesben. Roberto De Zerbi pedig a város szülötte, a csapat korábbi játékosa és élethosszig óriási szurkolója.

Csak De Zerbi mifelénk – hiszem, hogy még – nem feltétlenül tartozik a nagy, de legalábbis sztárolt edzők közé, holott ha bármelyik nyári megkeresés, pletyka realizálódott volna (semmiség, csak a Tottenhammel, az Interrel, a Milannal, a Juvéval és José Mourinho utódjelöltjeként a Romával hozták összefüggésbe a nevét), neki is bérelt helye lenne a mainstreamben. Amíg viszont eljut odáig, a Brightonnál végzett munkája miatt lehet és érdemes is csodálni. Még csak egy éve dolgozik ott, de a több mint 120 éves klubot története során először már kivezette az európai porondra, most pedig hat forduló után a Manchester City és a Liverpool mögött úgy harmadik (!) a Premier League-ben, hogy 18-cal csapatáé a legtöbb szerzett gól a mezőnyben. Pedig nincs Erling Haalandja vagy Mohamed Szalahja.

Van viszont olyan remek futballfilozófiája, ami a többször, több helyen megénekelt brightoni körülmények között, úgy tűnik, működik. Pedig amikor tavaly szeptember 8-án Graham Pottert elcsábította a Brighton padjáról a Chelsea, úgy tűnt, összedől minden arrafelé, illetve már semmi sem lesz a régi. Ehhez képest Potter karrierje dőlt romba (egyetlen Chelsea-menedzsernek sem volt olyan rossz a pont/meccs átlaga, mint neki), a „kékek” meg azt sem tudják, mihez kezdjenek az új tulajdonos által rájuk szabadított pénzzel és játékoshaddal. A Brighton viszont él és virágzik, csak a „Potterball” után jött a „De Zerbismo”. Aminek a lényege a kapustól induló precíziós építkezés, úgy, hogy „útközben” az egyéni képességeket fel lehessen szabadítani, mert azok jelentik a döntő faktort egy-egy mérkőzésen.

A látásmódja alapján többen Arrigo Sacchihoz, a Milannal hajdan két Bajnokcsapatok Európa-kupáját (1989, 1990) nyerő szakemberhez hasonlítják, a magát egy „kispad mellett álló 10-esként” is jellemző De Zerbi azonban csak részben osztja ezt a nézetet. „A csapat jólléte egyben szerintem a személyes ambícióink összessége is. Ebben különbözöm Sacchitól. Ő csak az együttest látta. Nekem viszont meggyőződésem, hogy egy csapatot úgy lehet fejleszteni, ha az egyénekből kihozzuk a legjobbat, de úgy, hogy ez nem vezet önzőséghez és önzéshez. Változtathatsz, csinálhatsz mást, módosíthatsz a meglévő játékosaidtól függően, de a DNS-ed ugyanaz marad. Az én vagyok a karakterem, a történetem, a családom, a múltam, a játékos-pályafutásom.”

Érdekes módon De Zerbi inkább csak karrierje utolsó éveiben alakította ki edzői filozófiáját. Saját bevallása szerint 2010 és 2013 között kristályosodott ki nála minden, amikor a kolozsvári CFR-nél, illetve az olasz Trentónál futballozott. Sehol sem volt a világ legnagyobb mágusa (a Serie A-ban például összesen három találkozón jutott lehetőséghez), de rájött, neki játékosként az volt a fontos, illetve sok helyen az lett volna a fontos, hogy főszereplő legyen. Ahhoz meg labdára van szükség. Vagy a megtartására, vagy a villámgyors visszaszerzésére. Aligha véletlen, hogy manapság a Brightoné az egyik legmagasabb labdabirtoklási mutató a Premier League-ben, illetve, hogy éppen aktuális csapata milyen magasan és mekkora intenzitással „húzza elő” a letámadás fegyverét.

Sohasem tagadta, hogy szeretett tanulni, emiatt ment el például egy nyáron a Dolomitokba, hogy edzéseken szemrevételezze, mit tanít a Bayern Münchennek Pep Guardiola. (A spanyol egyébként később viszonozta a látogatást, amikor hősünk a Sassuolónál dolgozott.) Mellette a Leeds Unitednél kultikussá váló Marcelo Bielsa (olyannyira, hogy miatta egy angol televíziós interjút is lemondott, mert haza akart menni Leeds-meccset nézni) és Luciano Spalletti (főképp a Románál Francesco Totti „hamis kilencesbe” állításával) volt rá nagy hatással. Viszont hiába a stílusára aggatott hangzatos becenév, a szokatlan, de működő szisztéma, nem tartja magát futballfilozófusnak. „De az azért igaz, hogy szeretem a támadófutballt – fejtegette. – A heti munkám nyolcvan százalékát a támadásoknak szentelem. Ha viszont a védekezésre csak a maradék húszban fordítok figyelmet, megbukom. Ezt pedig nem akarom. Így amikor a támadásokra »gyúrok«, nagyon figyelek a helyezkedésre, hogy ne álljunk fejre, amikor elveszítjük a labdát. Egyensúlyban kell tartanom a két fő fázist.”

A remek ötletek mellé szuggesztív előadásmód is tartozik, hiszen rá kellett vennie a játékosait, álljanak be mögé. A „potteri világból” érkezőkkel volt a nehezebb, hiszen ők – akkori szinten – sikeres rendszernek intettek búcsút, az újakat viszont már meggyőzték az eredményei. Lewis Dunk, a csapatkapitány például elismerte: „Teljesen máshogy látom a futballt, mióta az új menedzser megérkezett. Addig azt hittem, annak volt értelme, amit korábban csináltam. Aztán újat tanultam, elkezdtem hinni benne, és nem értettem, hogy én azt addig vajon miért nem tudtam...”

Így azért könnyebb volt előrefelé menni. Ha nincs az orosz invázió, talán már a Sahtarnál is nagyot alkothatott volna (előtte a Palermo, a Benevento és a Sassuolo volt a három legjelentősebb állomáshelye), de igazán a Brightonnál tudott kiteljesedni. Persze ehhez kellett egy olyan, az évek során felépített klubkultúra is, ami a nyitottságra, a kemény munkára és a csapatszellemre alapoz. Nem elhanyagolható szempont, hogy mindenki tudja, hol a helye a rendszerben, illetve, hogy a tulajdonos Tony Bloom is tisztában van vele, hol helyezkedik el az angol és a nemzetközi „táplálékláncban”. Ha valakit, edzőt vagy játékost vinni akar egy tehetős klub, hadd vigye. A pótlás az adatközpontú megfigyelési és kiválasztási rendszerrel megoldható.

Jellemző példa a pótlások sikerére: a Manchester United az elmúlt 13 hónapban mindössze kétszer kapott ki az Old Traffordon bajnokin. Mindkétszer a Brightontól. Előbb tavaly augusztusban Erik ten Hag bemutatkozó mérkőzésén 2–1-re, majd két héttel ezelőtt 3–1-re. Az első találkozón még Potter volt a menedzser, a másodikon De Zerbi. A két összecsapás között az MU 318.5 millió fontot költött új játékosokra, a Brighton 139-et. Az akkori kezdőből négyen is jó pénzért álltak tovább: Moises Caicedo 115 millióért a Chelsea-be, Alexis Mac Allister 55-ért a Liverpoolba, Leandro Trossard 27-ért az Arsenalba, Robert Sánchez 25-ért megint csak a Chelsea-be szerződött. Csak közben a klub elképesztő hozzáértéssel és körültekintéssel igazol, a minap az Old Traffordon nyerő kezdőből például öten is ingyen érkeztek. Ráadásul most már a keret is nagyon bő, De Zerbi megtehette, hogy a Newcastle-t megverő csapatát a United elleni ütközetre hat helyen megváltoztassa, a produkción ebből semmi sem érződött. Legalábbis negatív irányban.

Talán már csak két álmukat kell valóra váltaniuk a „sirályoknak”. Sokkal könnyebbnek tűnik, hogy végre kapott gól nélkül zárjanak egy meccset a 2023–2024-es idényben (a Chelsea elleni, szerdai vesztes Ligakupa-meccs volt a nyolcadik, mindegyiken legalább egyszer kapitulált a hátsó alakzat). A meredekebb, hogy előbb-utóbb csendüljön fel a Bajnokok Ligája himnusza az American Express Stadionban. Bár ránézve a tabellára és a csapat harmadik helyére, már ez sem látszik utópisztikusnak.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!