A ferencvárosi szurkolók többsége örömmel fogadta, hogy a labdarúgó BL-selejtező 115. percében még hátrányban lévő Slovan Bratislava végül továbbjutott, így a következő körben a Fradival találkozik. Én azonban sokkal jobban viseltem volna a grúz – újabban georgiai – Dinamo Batumit. És vele együtt a papírforma alapján két brusztolós, szürke, feledhető meccset. A Slovan elleni párharc viszont mindennek ígérkezik, csak szürkének és feledhetőnek nem. Ahhoz túlságosan feszült, ellenséges érzülettel teli az előélete; a kazah Tobol Kosztanaj feletti 5–1 hajrájában a Groupama Arénában már azok is kórusban üzentek e helyütt nem idézhetően a szlovákoknak, akik a Ferencvárost és a magyarokat ért példátlan atrocitás idején, harminc esztendeje még meg sem születtek vagy karon ülő gyermekek voltak.
Elsősorban nekik, miattuk, az éledező bosszúvágy miatt írom ezt a cikket. Mindenkit arra kérve, ne akarjon elégtételt venni. Mert ma már nincs kin, nincs kiért, nincs miért. Semmit sem nyerhetünk vele, de nagyon sokat veszíthetünk. Amúgy meg a mohácsi csatáért sem pofozzuk halomra a törököket. De ez a történet vége, kezdem a legelején.
Onnan, hogy 1992. szeptember 16-án a helyszínen, a pozsonyi Téglamezei Stadionban éltem át legsúlyosabb, futballhoz kapcsolódó traumámat. Iszonyatosan megviselt, örökre belém vésődött minden borzalma, mozzanata. Nem azért részletezem a történteket, hogy bárkit is felhergeljek, épp ellenkezőleg; hogy érzékeltessem, mennyire más világot éltünk a szovjet blokk felbomlása és az európai határok átrajzolása után.
Ezt már az is mutatja, hogy Dusan Galis, a hazaiak edzője ráhangolásként harcias nyilatkozatban arra intette a magyarokat, viselkedjenek rendesen, mert a Slovan-drukkerek senkinek sem maradnak adósai. A rendőrök már a meccs délelőttjén letartóztattak több mint húsz fradistát, a stadionba menet a fekete maszkos kommandósok a szemünk láttára rugdaltak össze egy talpig zöld-fehér öltözetével „provokáló” férfit. A második félidő derekán a lelátón teljes szektorokat vertek szét és késztettek fejvesztett menekülésre a válogatás nélkül mindenkire lesújtó „nindzsák”, a nem éppen gyümölcslelkű, de ehhez foghatót soha át nem élő, döbbent áldozatok egymás hátán húzogatták fel a pólót, és mutogatták a gumibotok hasította árkokat. Nyilasi Tibor, az FTC vezetőedzője az irtóhadjárat miatt néha képtelen volt a 4–1-es vereséggel záruló mérkőzésre koncentrálni, a játékosok már a pályára lépés előtt, az öltöző ablakából dermedten figyelték a pogromot. Szivós István klubelnök kijelentette, sporteseményen ilyen „hivatásos pusztítást” még sehol sem látott, ezt már csak a sortűz fokozhatta volna. A hazai nézők eközben vastapssal ünnepelték a vendégtábort szétzúzó alakulatokat, a műsorközlő pedig azt harsogta: „Figyelmeztetjük a magyar szurkolókat, hogy a szlovák rendőrség semmiféle könyörületet nem tanúsít.”
Ebben szemernyi túlzás sem volt. Miként a fentebb leírtakban sem. Az emlékezetem nem csalhatott meg, helyenként szó szerint idéztem akkori tudósításaimat. Ökölbe szorult lélekkel és kézfejjel tértem haza; hogy mást ne mondjak, magamat is meglepve azért mentem vissza egy hónappal később Pozsonyba, a Slovan–Milan BL-nyolcaddöntőre, hogy lássam, amint valaki legyőzi a szlovákokat.
Életemben azon az egy estén szurkoltam a Milannak, de akkor szenvedélyesen.
Ezt persze még megelőzte az Üllői úti visszavágó, amelyre a lelki ráhangolás a mifelénk azóta is megszokott, elképesztő szélsőségek mentén zajlott. Az egyik véglet sült Slovan-drukkert vacsorázott volna párolt káposztával, a másik, az akkoriban még csekélyebb létszámban, meggyőződéssel és hangerővel operáló műhumanitárius szekció azt javasolta, fogadjuk pozsonyi kiflivel az ellenfelet, ettől bizonyára pironkodni fognak és magukba szállnak. (Máig elképedek azon, hogy eme „hivatásos emberbarátok” ismerik legkevésbé az emberi természetet.) A botrány aztán több okból is elmaradt.
Egyrészt, mert szlovák „díszdrukker” csupán egy-kettő érkezett, és rájuk majdnem komplett zászlóaljak vigyáztak. Másrészt, mert a Slovant nem akármilyen trükkel, egy rozzant BKV-busszal csempészték be a stadionba. Végül, mert az ingerszegény 0–0 során egy pillanatig sem látszott valós esély a fordításra. A Ferencváros hívei beérték azzal, hogy angol nyelvű „Isten hozott Európában!” feliratú plakáttal várták a vendégeket.
Akik valóban akkoriban toppantak be; nem is a számunkra még egészen más jelentéstartalmat hordozó Európába, hanem a nemzetek közösségébe. A kettészakadt Csehszlovákia keleti feleként kívülről és belülről az sem tűnt biztosnak, hogy alkalmasak az önálló állami létre, és a legsúlyosabb fenyegetésnek Magyarországot tartották. Az első „szabad” felmérés során Szlovákia 600 ezer polgára vallotta magát magyarnak, csak Pozsonyban húszezer – négyszer annyi, mint a néhány évvel korábbi diktatúrában. Az ettől megriadó többség a Slovan–Ferencváros mérkőzés előtti egyik bajnokin, Nagyszombatban folyamatosan „Üsd a magyart, üsd!” rigmussal hergelte fiait a Dunaszerdahely ellen, és ebben nem volt semmi rendkívüli. Felvidéki barátaim a pozsonyi meccs alatt többször megismételték: mindez a szörnyűség nem a fradistáknak szól, hanem nekik, felvidékieknek, félreérthetetlenül arra intve őket, hogy pofa be.
Igaz volt, de rég volt. Harminc esztendeje. Ez már történelmi lépték. Sohasem felejtem el, de már nincs bennem indulat. Pedig, ismétlem, én ott voltam. Szlovákia azóta is létezik, és bár mikroszinten helyenként éppen úgy érződnek magyarfóbiái, görcsei, mint egyes zsigeri politikai megnyilvánulásokban, de mostanra mindenki elhitte odaát, hogy az éj leple alatt nem úsztatunk át a Dunán, és nem foglaljuk vissza Rév-Komáromot, a Csallóközt, még egy rögöt sem.
E hasábokon nem kezdek geopolitikai fejtegetésbe arról, hogy e megbolydult világban a Kárpát-medence kezd ismét jóval több lenni földrajzi fogalomnál, és egymásra utaltságunkat Trianon nyertesei egyre inkább felismerik. Ennek számos jelét érzékelem, például a sport területén már-már demonstratív jelleggel barátságos az északi szomszéd. Hét évvel az 1992-es sokk után, a válogatott 1999. márciusi, pozsonyi Eb-selejtezőjén alig akartam hinni a szememnek, mert azt láttam, hogy a rendőrök néhány, a vendégeket ócsárló hazai nézőt durván megragadnak és kivezetnek, a mieinkkel ellenben úgy bánnak, mint a hímes tojással. Pedig a stadionhoz begördülő magyar buszok ablakaiból a szitokáradat mellett jó pár sörösüveg is záporozott; az egyik az orrom előtt süvített el, majdnem így lettem honfitársaim áldozata.
Legutóbb, ugyancsak Eb-kvalifikációs mérkőzésen, 2019 tavaszán, Nagyszombatban hasonlót tapasztaltam. A rendezők és a rendőrök rezzenéstelen arccal viselték a mi kemény magunk igen érdes gesztusait és rigmusait, mintha még rá is játszottak volna a rokonszenves áldozat szerepére: lám, ők a toleráns, még a provokációra is megengedő higgadtsággal reagáló kultúrlények, mi meg a vad horda, amely ezer év után is kalandozni, dúlni jár nyugatra.
Ezért is kell most, a Slovan elleni, szerdai budapesti és jövő heti, pozsonyi mérkőzésen különösen észnél lennünk. A tavalyi Eb-n, az angolok elleni őszi vb-selejtezőn, az idei Nemzetek Ligája-meccseken döntő többségében alaptalan, előítéletből sarjadó vádakkal illettek bennünket – vétek lenne ezekre és önmagunk ellen utólagos bizonyítékokat szolgáltatni. Vétek a Ferencvárossal, a magyar válogatottal és a hazánkkal szemben. Ne mutassuk magunkat annak, akik és amik nem vagyunk, aminek egyesek, sajnos nem kevesek, hisznek, legalábbis láttatnak minket.
Végül, a mai Slovannak és a mai Szlovákiának vajmi kevés köze van az 1992-eshez. Az idén januárban közös kézilabda Eb-t rendeztünk; amikor 2018 júniusában, Glasgow-ban elnyertük a házigazda szerepét, a szlovákok mindezt nekünk köszönték, azon hitetlenkedtek, azért hálálkodtak, hogy Görbicz Anita és Nagy László személyesen jött el kampányolni értük és értünk, pozsonyi kollégám megkérdezte, Budapesten élek-e, és igenlő válaszom hallatán ábrándos tekintettel sóhajtotta: az csodás lehet.
Szerdán hadd térjenek haza tőlünk ugyanezzel a meggyőződéssel és irigységgel. Félniük az 1992 óta megváltozott erőviszonyok miatt csak a Fraditól legyen okuk. Sőt, egy-egy múltidéző transzparens mellett tőlem most már fogadhatjuk őket frissen sült pozsonyi kiflivel is. Ami persze a bratislavai kifli őse.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
A ferencvárosi szurkolók többsége örömmel fogadta, hogy a labdarúgó BL-selejtező 115. percében még hátrányban lévő Slovan Bratislava végül továbbjutott, így a következő körben a Fradival találkozik. Én azonban sokkal jobban viseltem volna a grúz – újabban georgiai – Dinamo Batumit. És vele együtt a papírforma alapján két brusztolós, szürke, feledhető meccset. A Slovan elleni párharc viszont mindennek ígérkezik, csak szürkének és feledhetőnek nem. Ahhoz túlságosan feszült, ellenséges érzülettel teli az előélete; a kazah Tobol Kosztanaj feletti 5–1 hajrájában a Groupama Arénában már azok is kórusban üzentek e helyütt nem idézhetően a szlovákoknak, akik a Ferencvárost és a magyarokat ért példátlan atrocitás idején, harminc esztendeje még meg sem születtek vagy karon ülő gyermekek voltak.
Elsősorban nekik, miattuk, az éledező bosszúvágy miatt írom ezt a cikket. Mindenkit arra kérve, ne akarjon elégtételt venni. Mert ma már nincs kin, nincs kiért, nincs miért. Semmit sem nyerhetünk vele, de nagyon sokat veszíthetünk. Amúgy meg a mohácsi csatáért sem pofozzuk halomra a törököket. De ez a történet vége, kezdem a legelején.
Onnan, hogy 1992. szeptember 16-án a helyszínen, a pozsonyi Téglamezei Stadionban éltem át legsúlyosabb, futballhoz kapcsolódó traumámat. Iszonyatosan megviselt, örökre belém vésődött minden borzalma, mozzanata. Nem azért részletezem a történteket, hogy bárkit is felhergeljek, épp ellenkezőleg; hogy érzékeltessem, mennyire más világot éltünk a szovjet blokk felbomlása és az európai határok átrajzolása után.
Ezt már az is mutatja, hogy Dusan Galis, a hazaiak edzője ráhangolásként harcias nyilatkozatban arra intette a magyarokat, viselkedjenek rendesen, mert a Slovan-drukkerek senkinek sem maradnak adósai. A rendőrök már a meccs délelőttjén letartóztattak több mint húsz fradistát, a stadionba menet a fekete maszkos kommandósok a szemünk láttára rugdaltak össze egy talpig zöld-fehér öltözetével „provokáló” férfit. A második félidő derekán a lelátón teljes szektorokat vertek szét és késztettek fejvesztett menekülésre a válogatás nélkül mindenkire lesújtó „nindzsák”, a nem éppen gyümölcslelkű, de ehhez foghatót soha át nem élő, döbbent áldozatok egymás hátán húzogatták fel a pólót, és mutogatták a gumibotok hasította árkokat. Nyilasi Tibor, az FTC vezetőedzője az irtóhadjárat miatt néha képtelen volt a 4–1-es vereséggel záruló mérkőzésre koncentrálni, a játékosok már a pályára lépés előtt, az öltöző ablakából dermedten figyelték a pogromot. Szivós István klubelnök kijelentette, sporteseményen ilyen „hivatásos pusztítást” még sehol sem látott, ezt már csak a sortűz fokozhatta volna. A hazai nézők eközben vastapssal ünnepelték a vendégtábort szétzúzó alakulatokat, a műsorközlő pedig azt harsogta: „Figyelmeztetjük a magyar szurkolókat, hogy a szlovák rendőrség semmiféle könyörületet nem tanúsít.”
Ebben szemernyi túlzás sem volt. Miként a fentebb leírtakban sem. Az emlékezetem nem csalhatott meg, helyenként szó szerint idéztem akkori tudósításaimat. Ökölbe szorult lélekkel és kézfejjel tértem haza; hogy mást ne mondjak, magamat is meglepve azért mentem vissza egy hónappal később Pozsonyba, a Slovan–Milan BL-nyolcaddöntőre, hogy lássam, amint valaki legyőzi a szlovákokat.
Életemben azon az egy estén szurkoltam a Milannak, de akkor szenvedélyesen.
Ezt persze még megelőzte az Üllői úti visszavágó, amelyre a lelki ráhangolás a mifelénk azóta is megszokott, elképesztő szélsőségek mentén zajlott. Az egyik véglet sült Slovan-drukkert vacsorázott volna párolt káposztával, a másik, az akkoriban még csekélyebb létszámban, meggyőződéssel és hangerővel operáló műhumanitárius szekció azt javasolta, fogadjuk pozsonyi kiflivel az ellenfelet, ettől bizonyára pironkodni fognak és magukba szállnak. (Máig elképedek azon, hogy eme „hivatásos emberbarátok” ismerik legkevésbé az emberi természetet.) A botrány aztán több okból is elmaradt.
Egyrészt, mert szlovák „díszdrukker” csupán egy-kettő érkezett, és rájuk majdnem komplett zászlóaljak vigyáztak. Másrészt, mert a Slovant nem akármilyen trükkel, egy rozzant BKV-busszal csempészték be a stadionba. Végül, mert az ingerszegény 0–0 során egy pillanatig sem látszott valós esély a fordításra. A Ferencváros hívei beérték azzal, hogy angol nyelvű „Isten hozott Európában!” feliratú plakáttal várták a vendégeket.
Akik valóban akkoriban toppantak be; nem is a számunkra még egészen más jelentéstartalmat hordozó Európába, hanem a nemzetek közösségébe. A kettészakadt Csehszlovákia keleti feleként kívülről és belülről az sem tűnt biztosnak, hogy alkalmasak az önálló állami létre, és a legsúlyosabb fenyegetésnek Magyarországot tartották. Az első „szabad” felmérés során Szlovákia 600 ezer polgára vallotta magát magyarnak, csak Pozsonyban húszezer – négyszer annyi, mint a néhány évvel korábbi diktatúrában. Az ettől megriadó többség a Slovan–Ferencváros mérkőzés előtti egyik bajnokin, Nagyszombatban folyamatosan „Üsd a magyart, üsd!” rigmussal hergelte fiait a Dunaszerdahely ellen, és ebben nem volt semmi rendkívüli. Felvidéki barátaim a pozsonyi meccs alatt többször megismételték: mindez a szörnyűség nem a fradistáknak szól, hanem nekik, felvidékieknek, félreérthetetlenül arra intve őket, hogy pofa be.
Igaz volt, de rég volt. Harminc esztendeje. Ez már történelmi lépték. Sohasem felejtem el, de már nincs bennem indulat. Pedig, ismétlem, én ott voltam. Szlovákia azóta is létezik, és bár mikroszinten helyenként éppen úgy érződnek magyarfóbiái, görcsei, mint egyes zsigeri politikai megnyilvánulásokban, de mostanra mindenki elhitte odaát, hogy az éj leple alatt nem úsztatunk át a Dunán, és nem foglaljuk vissza Rév-Komáromot, a Csallóközt, még egy rögöt sem.
E hasábokon nem kezdek geopolitikai fejtegetésbe arról, hogy e megbolydult világban a Kárpát-medence kezd ismét jóval több lenni földrajzi fogalomnál, és egymásra utaltságunkat Trianon nyertesei egyre inkább felismerik. Ennek számos jelét érzékelem, például a sport területén már-már demonstratív jelleggel barátságos az északi szomszéd. Hét évvel az 1992-es sokk után, a válogatott 1999. márciusi, pozsonyi Eb-selejtezőjén alig akartam hinni a szememnek, mert azt láttam, hogy a rendőrök néhány, a vendégeket ócsárló hazai nézőt durván megragadnak és kivezetnek, a mieinkkel ellenben úgy bánnak, mint a hímes tojással. Pedig a stadionhoz begördülő magyar buszok ablakaiból a szitokáradat mellett jó pár sörösüveg is záporozott; az egyik az orrom előtt süvített el, majdnem így lettem honfitársaim áldozata.
Legutóbb, ugyancsak Eb-kvalifikációs mérkőzésen, 2019 tavaszán, Nagyszombatban hasonlót tapasztaltam. A rendezők és a rendőrök rezzenéstelen arccal viselték a mi kemény magunk igen érdes gesztusait és rigmusait, mintha még rá is játszottak volna a rokonszenves áldozat szerepére: lám, ők a toleráns, még a provokációra is megengedő higgadtsággal reagáló kultúrlények, mi meg a vad horda, amely ezer év után is kalandozni, dúlni jár nyugatra.
Ezért is kell most, a Slovan elleni, szerdai budapesti és jövő heti, pozsonyi mérkőzésen különösen észnél lennünk. A tavalyi Eb-n, az angolok elleni őszi vb-selejtezőn, az idei Nemzetek Ligája-meccseken döntő többségében alaptalan, előítéletből sarjadó vádakkal illettek bennünket – vétek lenne ezekre és önmagunk ellen utólagos bizonyítékokat szolgáltatni. Vétek a Ferencvárossal, a magyar válogatottal és a hazánkkal szemben. Ne mutassuk magunkat annak, akik és amik nem vagyunk, aminek egyesek, sajnos nem kevesek, hisznek, legalábbis láttatnak minket.
Végül, a mai Slovannak és a mai Szlovákiának vajmi kevés köze van az 1992-eshez. Az idén januárban közös kézilabda Eb-t rendeztünk; amikor 2018 júniusában, Glasgow-ban elnyertük a házigazda szerepét, a szlovákok mindezt nekünk köszönték, azon hitetlenkedtek, azért hálálkodtak, hogy Görbicz Anita és Nagy László személyesen jött el kampányolni értük és értünk, pozsonyi kollégám megkérdezte, Budapesten élek-e, és igenlő válaszom hallatán ábrándos tekintettel sóhajtotta: az csodás lehet.
Szerdán hadd térjenek haza tőlünk ugyanezzel a meggyőződéssel és irigységgel. Félniük az 1992 óta megváltozott erőviszonyok miatt csak a Fraditól legyen okuk. Sőt, egy-egy múltidéző transzparens mellett tőlem most már fogadhatjuk őket frissen sült pozsonyi kiflivel is. Ami persze a bratislavai kifli őse.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
