Inkább most! – Thury Gábor publicisztikája

Az augusztus közepén kezdődő labdarúgó NB I 12 klubja közül kilencnél magyar vezetőedző irányítja a szakmai munkát, csupán három együttes vág neki külföldi szakemberrel a 2020–2021-es idénynek. Megfordulni tetszik a trend, a honi futball zömében hazai trénerektől várja a színvonal emelkedését. Gyakran hangoztattuk, hallottuk, az elért eredményeket túlnyomórészt magyar játékosokkal és honfitárs szakvezetőkkel is elérnénk, mégis főképp az „idegenlégiósoktól” várjuk a megváltást. A jelenleg első osztályú csapatot irányítók közül Bódog Tamás (Bp. Honvéd) és Márton Gábor (Mol Fehérvár) mögött áll sikeresnek mondható külföldi pályafutás labdarúgóként, Bódog 15 évet húzott le Németországban (a Bundesliga 1.-ben is), Márton elsősorban Izraelben tette le a névjegyét.

Emlékszem, az első fecskéket még azzal a szándékkal bocsátotta útjára a közvélemény, hogy aktív karrierjük lezárása után tapasztalatot szereznek a kinti futballban, majd hazatérve labdarúgásunk javára kamatoztatják. Kicsit olybá tűnt az egész, mint a középkorban, amikor a céhlegények Európa országaiban pallérozódtak, aztán itthon a hazai ipar fellendítését segítették elő a határokon túl megszerzett tudással. Bálint Lászlóval kezdődött a sor. „Báró” az FTC-ből igazolt 1979-ben az FC Bruges-be, majd a Toulouse és a Grenoble kötelékében lépett pályára, hazatérve 1985-ben a Bp. Volán vezetőedzője, a kilencvenes években szakmai igazgatója, majd a Kispest-Honvéd ügyvezetője lett, 1988 márciusától májusig a válogatott technikai igazgatójaként hatszor ült a kispadon, ami korántsem vethető össze 76 válogatottságával. Az újpesti Fazekas László 1980-ban lett a Royal Antwerp, majd aSt. Truiden csatára, s miután szögre akasztotta futballcipőjét, több belga klubnál edzősködött. Mégis, a 92-szeres válogatott csupán Mészöly Kálmán kapitánysága idején dolgozott itthon, 1994–1995-ben a nemzeti csapat pályaedzője volt. A címeres mezben hetvenszer szereplő Nyilasi Tibor öt év ausztriai légióskodás után 1990-ben leült korábbi magyar klubja, a Ferencváros kispadjára, s bajnoki aranyat, Magyar Kupát és Szuperkupát nyert vele, Dárdai Pál pedig 2014-ben meghívta a válogatottat felkészítők stábjába. Détári Lajos, Kiprich József vagy akár Disztl László veretes légiósmúlttal a háta mögött az edzői pályán nem alkotott maradandót – s a sor persze folytatható.

Felvetődik a kérdés: miért nem alkottak maradandót? A választ oldalakon keresztül lehetne boncolgatni, egyfajta summázatként megállapítható, hiába voltak felkészültek a külföldön megszerzett tudással is felvértezett korábbi kiváló labdarúgók, több tényező is gátolta a munkájukat. Egyfelől a szakma sem volt egységes, másfelől talán a közeg sem befogadó. A közeg, amelyet nagyon nehéz körülírni, megannyi apró mozaikból tevődik össze, a végső konklúzió pedig mintha mindig az lett volna, hogy a rendszerváltoztatásnak leginkább a magyar futball állt ellen… Sajnos ebben sok igazság van.

A később külföldön szerencsét próbálókat is hasonló reményekkel vártuk haza, jelenleg egy ígéretesnek mondható generáció bontogatja szárnyait, amelynek vezéralakja Dárdai Pál. A Herthában játékosként 14 évet játszó, ez idő alatt 297 bajnoki mérkőzésen pályára lépő, ezzel a berlini klubnál csúcstartó, 61-szeres válogatott középpályás négy évig vezetőedzőként irányította a nagycsapatot. Az előtte s jelenleg is a Hertha utánpótlásában tevékenykedő szakember hazai elfogadottsága példátlan, ennek is volt köszönhető, hogy az MLSZ gyakorlatilag „kikérte” a németektől a magyar válogatotthoz, amelynek kispadján hét meccsen ülhetett. Illetve ülhetett volna többet is, csak a berliniek megelégelték a kétlakiságot, s választás elé állították Dárdait – a többi már történelem. Tény: remek csapatot adott át Bernd Storcknak, akivel válogatottunk kijutott a 2016-os Eb-re. A 41 esztendős, 25-szörös válogatott Lőw Zsolt karrierje is felfelé ível: a Cottbus, a Rostock, a Hoffenheim és a Mainz korábbi légiósa 2012 óta másodedzőként dolgozott az osztrák Liefering, az RB Salzburg, a német RB Leipzig csapatánál, jelenleg a francia PSG-nél tölt be hasonló státust. Neve az utóbbi időben felvetődött a Hoffenheimmel kapcsolatban – végül a korábbi híresség, Dieter Hoeness fia, Sebastian lett a befutó –, mégis erősen kérdéses, otthagyja-e Párizst, főleg úgy, hogy az egyik legkarakteresebb német szakember, Thomas Tuchel, akit még a mainzi időkből ismer, mellett lehet. Lőw beágyazottsága figyelemre méltó, mert a németek ugyancsak nagy edzőegyénisége, Ralf Rangnick játékosa volt a Hoffenheimnél, s éppen a német szakember kérte fel 2014-ben az exújpestit, hogy dolgozzon mellette Salzburgban.

A korábbi 36-szoros válogatott, 39 esztendős Szabics Imre az osztrák válogatottnál lát el edzői teendőket. A Fradi excsatára, aki leginkább a Sturm Grazban és a VfB Stuttgartban alkotott légiósként maradandót, pályaedzőként tevékenykedett Dárdai mellett a válogatottnál, volt a graziak másodedzője, jelenleg a német Franco Foda – két évig játszottak együtt Grazban, majd a német maga mellé vette edzői stábjába – segítője Ausztria nemzeti csapatánál. Mondhatni, Lőw és Szabics a kapcsolatainak is köszönheti, hogy ott tart, ahol, ám ne legyenek kétségeink, ha nem válnak be edzőként, kiestek volna Tuchel, Rangnick vagy Foda kegyeiből. A 41 éves Gera Zoltán esete más: a 97-szeres válogatott, a Ferencváros után a West Brom és a Fulham „Mágikus Magyarja” itthon a az FTC-nél kezdett edzősködni, következett a válogatott, jelenleg az U21-es csapat szakvezetője. A 39 esztendős, 59-szeres válogatott Hajnal Tamás nevét se hagyjuk ki: a leginkább Dortmundban, Stuttgartban és a Kaiserslauternben – meg a Fradiban – jeleskedő középpályás nem az edzői karriert választotta, most a zöld-fehérek sport­igazgatója. A korántsem teljes listából kihagyhatatlan a 44 esztendős Király Gábor, a 108-szoros válogatott kapus 18 évet húzott le külföldön – olvasóink szavazatai alapján ő lett a „20 év ászai” játék győztese a kapusok között –, jelenleg Szombathelyen a Király Sportegyesület tulajdonosa. Talán mondani sem kell, mennyit jelent a kapuspalántáknak, ha olyasvalaki ad tanácsot, mint ő. Esetében felvetődik, miért nem tart rá igényt anyaegyesülete, a Haladás, pedig – ahogyan ő fogalmazott – átlátható, tiszta rendszerben hajlana az együttműködésre.

Gera, Hajnal, Király tehát itthon tevékenykedik, ezzel átvitt értelemben is hazaérkeztünk. Tisztában vagyok vele, hogy a külföldön dolgozókra olyan szakmai kihívások várnak, amelyek nem összehasonlíthatók a honi feladatokkal, továbbá nem csupán saját, hanem többgyermekes apaként családjuk egzisztenciájáról is gondoskodniuk kell, ám előbb-utóbb fel kell tenni a kérdést: miért nem Magyarországon kamatoztatják tudásukat? Ez még akkor is helytálló, ha Dárdait leszámítva nincsen vezetőedzői tapasztalatuk.

Ezzel párhuzamosan idehaza beindult a sportág tömegesítése, az infrastruktúrára már sehol sem lehet panaszkodni, tehát a feltételek adva vannak. Azt már nem állítanám, hogy az ezerszer elátkozott közeg teljesen kicserélődött, de egyre inkább előtérbe kerül a szakmaiság. Végre eljutottunk oda, hogy Bódog Tamás (49, Bp. Honvéd), Boér Gábor (37, ZTE), Csizmadia Csaba (35, Budafok), Feczkó Tamás (42, DVTK), Hornyák Zsolt (47, Puskás Akadémia), Kuttor Attila (50, Mezőkövesd), Márton Gábor (53, Mol Fehérvár), Osztermájer Gábor (42, Paks), Supka Attila (57, Kisvárda) személyében a 12 csapatos NB I-ben kilencnél hazai szakember a vezetőedző. Sokszor hivatkozunk arra, hogy a honi futballnak a hagyományaiból kell építkeznie, nos, íme, itt a lehetőség: a magyar labdarúgás a mi kutyánk kölyke, a hazai szakemberek a mi kutyánk kölykei. Tudom, kissé didaktikus felvetés, de például Kuttornál, Boérnál vagy éppen Mártonnál ki ismeri jobban egy honfitárs játékos lelkületét?! Nem azt állítom, hogy nincsenek sikeres külföldi edzők (mint például Szerhij Rebrov), de a saját dolgainkat nekünk kell rendbe tennünk.

Egykoron a nagy válogatott vagy klubmeccsek előtt a szurkolók kórusban kiabálták: „Most vagy soha!” Majd gyorsan hozzátették: „Inkább most!”