A futball szeretete győzelemre áll – Pór Károly publicisztikája

Ahhoz, hogy a jelent értékelni tudjuk – legyen szó sportról vagy az élet bármely területéről – mindig érdemes egy kicsit visszatekinteni az időben, hogy lássuk, honnan hová jutottunk. Járjunk akár jó, akár rossz úton.

Tíz évvel ezelőtt a DVSC–MTK (3–3, 11-esekkel 8–7) Magyar Kupa-döntőn mintegy négyezren voltak a régi Puskás-stadionban. Húsz éve az Újpest–Haladáson (2–1) Győrben 8327-en, harminc éve az Újpest–Vácon (1–0) tízezren Békéscsabán. Jó, egyik meccsen sem a legnépszerűbb hazai klubnak számító Ferencváros lépett pályára, de az elmúlt harminc esztendő ferencvárosi kupadöntőit sem jellemezte a telt ház. Hogy mást ne mondjunk, 2004-ben (amikor a mostani idényhez hasonlóan bajnok és kupagyőztes lett az FTC), a Ferencváros–Honvéd (3–1) találkozóra csak 4500-an voltak kíváncsiak Puskás-stadionban. Szerdán a Ferencváros–Paks meccsre csaknem negyvenezren (38 979-en).

Miközben az akkor már aranylabdás Albert Flórián egyetlen kupagyőzelmét, az 1972-es Ferencváros–Tatabánya döntőt (2–1 – Albert szerezte a győztes gólt) is jó, ha nyolcezren látták a Megyeri úton (eltérnek a források, van, ahol csak négyezer nézőt írnak). A szerdainál többen egyszer, 1955-ben negyvenezren voltak kíváncsiak a Népstadionban a Magyar (Népköztársasági) Kupa döntőjére (Honvéd–Vasas 3:2). Egy évvel azután, hogy válogatottunk világbajnoki döntőt játszott – akkor még a világ élvonalába tartozott a magyar labdarúgás, míg jelenleg a 40. helyen állunk a ranglistán, és összességében megközelítőleg sem járnak annyian futballmérkőzésre, mint hajdanán.

Persze, lehet tamáskodni, a tényeket kétségbe vonni. „Jó, de sokan csak azért mentek ki a kupadöntőre, mert még nem látták a Puskás Arénát.” „Jó, jó, de buszokkal hozták a sportiskolás gyerekeket mindenhonnan.” „Szép ez a nézőszám, de mit ér, ha a Fradi tele van légióssal?”

És akkor most belebonyolódhatunk a vitába, hogy igen, ehhez a nézőszámhoz először is szükség volt egy harmincezer fölötti nézősereg befogadására alkalmas létesítményre, ami ugye sokáig nem volt Magyarországon, miután a régi Puskás-stadiont életveszélyessé nyilvánították. Hiába mondták sokan az új aréna építésekor, minek ekkora stadion (azon meg talán konkrétan nevettek is, amikor az MLSZ a kupadöntők állandó helyszínének jelölte a Puskás Arénát), a szerdai találkozó és a csaknem telt házas válogatott találkozók sora bizonyítják, igenis szükség van rá, mert az emberek errefelé nagyon szeretik a futballt, és több tízezren képesek elmenni egy FTC–Paks összecsapásra is. Azért is, mert van egy olyan modern, minden igényt kielégítő létesítményünk, amelyben tényleg élmény meccset nézni, ha van szurkolás és visszhangzik az aréna. Olyan élmény, amit reális jegyárak mellett érdemes megfizetni. Az meg, hogy az új stadionban rendre gyerekcsapatok tucatjai vannak a lelátókon, összehangolt szervezés eredménye, jó, hogy a fiatalok testközelből is átélhetik az ilyen mérkőzések hangulatát.

A légiósokról pedig annyit: sajnos a szerdai alkalom is bizonyította, a nálunk szereplő legjobb külföldi játékosok más szintet képviselnek, mint a legtöbb magyar labdarúgó. Ugyanakkor igenis képesek közönségszórakoztató, jó futballra. A Ferencváros mind a három gólja élményszámba ment: Kristoffer Zachariassen gólja előtt úgy egyérintőztek a ferencvárosiak a tizenhatoson belül, mintha csak edzésen lennének, Franck Boli pedig mind a kétszer klasszismegoldást választott. A Ferencvárostól látott játék már okot ad a szurkolóknak a reménykedésre, hogy a nyáron, sorozatban negyedszer is el tud jutni a csapat valamelyik európai kupasorozat csoportkörébe. Éppen ezért nagy érték az a néhány magyar, aki a Ferencvárosba be tudja verekedni magát – például Pászka Lóránd, aki az Újpest elleni bajnokavatón és aztán a kupadöntőn is kezdő volt, miközben az ősszel még az NB II-ben futballozott. Nagy kihívás a magyar futballistáknak válogatott légiósok sora mellett csapatba kerülni, de a példa bizonyítja, hogy nem lehetetlen.

Ha futballszakmai oldalról közelítjük meg a kupadöntőt, kicsit olyan érzése volt az embernek, mint amikor a 2000-es évek elején a túlnyomórészt magyar játékosokra, jó magyar futballistákra, válogatottakra építő bajnokcsapataink kiléptek a nemzetközi porondra, és a tőlük NB I-es szinten látott jó játék után Európában akkora pofont kaptak, hogy a fal adta a másikat. Jó példa a 2003-as MTK, amely a legtöbb gólt szerezve (ebben az idényben ugye e tekintetben éppen a Paks a legeredményesebb) nyerte meg a tavasszal a bajnokságot a Ferencváros előtt, majd a BL-selejtező 3. körében itthon, a Puskás-stadionban kapott ki 4–0-ra a skót Celtictől. Igaz, hogy ellenfele kimondottan jó csapat volt, több ismert labdarúgóval a soraiban, de ott is az volt a helyzet, hogy a többek között az előző évadban 21 gólt elérő Illés Bélával, illetve Halmai Gáborral, Juhász Rolanddal, Pisont Istvánnal, Torghelle Sándorral felálló magyar klub gyorsaságban, párharcokban, hatékonyságban meg sem tudta közelíteni azt a szintet, ami a nemzetközi eredményességhez kellett volna. Nem tudott olyan kezdeményező, hatékony játékkal kirukkolni, mint a bajnokságban megszoktuk tőle – és az a 2003-as MTK csak egy példa a sok közül, több magyar bajnokcsapatot is említhetnénk.

A Paks szerdán olyan Ferencváros ellen játszott, amelynek futballistái az elmúlt három évben nagy iramú európai kupameccsek hosszú során edződtek a BL/El-főtáblán. Az MK-döntőben pedig az ott megszerzett tapasztalat is jócskán kiütközött. Hányszor éltük már át a magyar kupacsapatok európai párharcai közben, hogy játszanak egy úgy-ahogy szoros meccset, majd a végén összeomlanak, mert az iram miatt egyszerűen elfáradnak. A 2003-as MTK az utolsó húsz percben két gólt kapott a Celtictől, ugyanúgy, ahogy a Paks az FTC-től, mert a tolnaiak sem bírták erővel, nem tudtak már úgy koncentrálni, szinte képtelenek voltak tartani a lépést a nagyobb tempóhoz szokott riválissal. Hiába volt ott a paksiaknál az egy idényben szerzett gólok számát tekintve az elmúlt negyven év legeredményesebb magyar csatára, Ádám Martin, igazából esélye sem volt a gólszerzésre. Ahogy azt már a meccs előtt is írtuk, alapvetően a Ferencváros védőinek teljesítményén múlhat az eredmény, hogy mennyi területet hagynak Ádám Martinéknak – hát nem hagytak, a centerig általában el sem jutott a labda. A futball attól is szép, hogy időnként történnek csodák, a „kiscsapat” is képes legyőzni a rossz napot kifogó, rossz formában lévő, adott pillanatban kevésbé koncentráló „nagyot”, ahogy a Paks is megverte a februári bajnokin 3–0-ra a Ferencvárost. Nem véletlen, hogy a legutóbbi hét Ferencváros–Paks összecsapásból hatot az FTC nyert meg. Fentebb azzal indítottam, időnként érdemes visszanézni, honnan hova jutottunk – a Ferencváros is példa ebből a szempontból, honnan hova érhet el 2003 óta, azaz csaknem húsz év alatt az aktuális magyar bajnokcsapat az európai porondon kellően magas költségvetéssel, tervszerű építkezéssel, jó szakmai munkával.

A Fradi–Paks kupadöntő kapcsán bebizonyosodott, hogy a nagyszerű hangulathoz, a kilencven percen át éneklő szurkoláshoz nincs szükség gyűlöletre. A csak magyarokat foglalkoztató paksi csapat teljesítményét – még ha ez a kabát a nekik teljesen új légkörrel és a kimondottan jól játszó ellenféllel igen nagynak is bizonyult – sokan elismerik. A szurkolók, akikkel a meccs előtt beszélgettünk, mindannyian tisztelettel beszéltek a tolnai alakulatról. A lelátó népe nem az ellenfél pocskondiázásával foglalkozott, hanem a saját együttesével. A már-már idilli képet csak az Újpest vagy az MLSZ egy-egy nem éppen irodalmi stílusban történő emlegetése törte meg. Meg persze vérmérséklettől függően azon is lehet vitázni, mi szükség van a játékot percekig ellehetetlenítő füstfelhőre egy labdarúgó-mérkőzésen.

Mindez azonban mit sem változtat azon, hogy szerdán csaknem negyvenezren gondolták úgy, nem az angol bajnokság hétközi meccseit vagy az Olasz Kupa-döntőt választják a tévében, hanem kimennek a Puskás Arénába, mert az FTC–Paks meccset látni kell!

Tíz évvel ezelőtt a DVSC–MTK (3–3, 11-esekkel 8–7) Magyar Kupa-döntőn mintegy négyezren voltak a régi Puskás-stadionban. Húsz éve az Újpest–Haladáson (2–1) Győrben 8327-en, harminc éve az Újpest–Vácon (1–0) tízezren Békéscsabán. Jó, egyik meccsen sem a legnépszerűbb hazai klubnak számító Ferencváros lépett pályára, de az elmúlt harminc esztendő ferencvárosi kupadöntőit sem jellemezte a telt ház. Hogy mást ne mondjunk, 2004-ben (amikor a mostani idényhez hasonlóan bajnok és kupagyőztes lett az FTC), a Ferencváros–Honvéd (3–1) találkozóra csak 4500-an voltak kíváncsiak Puskás-stadionban. Szerdán a Ferencváros–Paks meccsre csaknem negyvenezren (38 979-en).

Miközben az akkor már aranylabdás Albert Flórián egyetlen kupagyőzelmét, az 1972-es Ferencváros–Tatabánya döntőt (2–1 – Albert szerezte a győztes gólt) is jó, ha nyolcezren látták a Megyeri úton (eltérnek a források, van, ahol csak négyezer nézőt írnak). A szerdainál többen egyszer, 1955-ben negyvenezren voltak kíváncsiak a Népstadionban a Magyar (Népköztársasági) Kupa döntőjére (Honvéd–Vasas 3:2). Egy évvel azután, hogy válogatottunk világbajnoki döntőt játszott – akkor még a világ élvonalába tartozott a magyar labdarúgás, míg jelenleg a 40. helyen állunk a ranglistán, és összességében megközelítőleg sem járnak annyian futballmérkőzésre, mint hajdanán.

Persze, lehet tamáskodni, a tényeket kétségbe vonni. „Jó, de sokan csak azért mentek ki a kupadöntőre, mert még nem látták a Puskás Arénát.” „Jó, jó, de buszokkal hozták a sportiskolás gyerekeket mindenhonnan.” „Szép ez a nézőszám, de mit ér, ha a Fradi tele van légióssal?”

És akkor most belebonyolódhatunk a vitába, hogy igen, ehhez a nézőszámhoz először is szükség volt egy harmincezer fölötti nézősereg befogadására alkalmas létesítményre, ami ugye sokáig nem volt Magyarországon, miután a régi Puskás-stadiont életveszélyessé nyilvánították. Hiába mondták sokan az új aréna építésekor, minek ekkora stadion (azon meg talán konkrétan nevettek is, amikor az MLSZ a kupadöntők állandó helyszínének jelölte a Puskás Arénát), a szerdai találkozó és a csaknem telt házas válogatott találkozók sora bizonyítják, igenis szükség van rá, mert az emberek errefelé nagyon szeretik a futballt, és több tízezren képesek elmenni egy FTC–Paks összecsapásra is. Azért is, mert van egy olyan modern, minden igényt kielégítő létesítményünk, amelyben tényleg élmény meccset nézni, ha van szurkolás és visszhangzik az aréna. Olyan élmény, amit reális jegyárak mellett érdemes megfizetni. Az meg, hogy az új stadionban rendre gyerekcsapatok tucatjai vannak a lelátókon, összehangolt szervezés eredménye, jó, hogy a fiatalok testközelből is átélhetik az ilyen mérkőzések hangulatát.

A légiósokról pedig annyit: sajnos a szerdai alkalom is bizonyította, a nálunk szereplő legjobb külföldi játékosok más szintet képviselnek, mint a legtöbb magyar labdarúgó. Ugyanakkor igenis képesek közönségszórakoztató, jó futballra. A Ferencváros mind a három gólja élményszámba ment: Kristoffer Zachariassen gólja előtt úgy egyérintőztek a ferencvárosiak a tizenhatoson belül, mintha csak edzésen lennének, Franck Boli pedig mind a kétszer klasszismegoldást választott. A Ferencvárostól látott játék már okot ad a szurkolóknak a reménykedésre, hogy a nyáron, sorozatban negyedszer is el tud jutni a csapat valamelyik európai kupasorozat csoportkörébe. Éppen ezért nagy érték az a néhány magyar, aki a Ferencvárosba be tudja verekedni magát – például Pászka Lóránd, aki az Újpest elleni bajnokavatón és aztán a kupadöntőn is kezdő volt, miközben az ősszel még az NB II-ben futballozott. Nagy kihívás a magyar futballistáknak válogatott légiósok sora mellett csapatba kerülni, de a példa bizonyítja, hogy nem lehetetlen.

Ha futballszakmai oldalról közelítjük meg a kupadöntőt, kicsit olyan érzése volt az embernek, mint amikor a 2000-es évek elején a túlnyomórészt magyar játékosokra, jó magyar futballistákra, válogatottakra építő bajnokcsapataink kiléptek a nemzetközi porondra, és a tőlük NB I-es szinten látott jó játék után Európában akkora pofont kaptak, hogy a fal adta a másikat. Jó példa a 2003-as MTK, amely a legtöbb gólt szerezve (ebben az idényben ugye e tekintetben éppen a Paks a legeredményesebb) nyerte meg a tavasszal a bajnokságot a Ferencváros előtt, majd a BL-selejtező 3. körében itthon, a Puskás-stadionban kapott ki 4–0-ra a skót Celtictől. Igaz, hogy ellenfele kimondottan jó csapat volt, több ismert labdarúgóval a soraiban, de ott is az volt a helyzet, hogy a többek között az előző évadban 21 gólt elérő Illés Bélával, illetve Halmai Gáborral, Juhász Rolanddal, Pisont Istvánnal, Torghelle Sándorral felálló magyar klub gyorsaságban, párharcokban, hatékonyságban meg sem tudta közelíteni azt a szintet, ami a nemzetközi eredményességhez kellett volna. Nem tudott olyan kezdeményező, hatékony játékkal kirukkolni, mint a bajnokságban megszoktuk tőle – és az a 2003-as MTK csak egy példa a sok közül, több magyar bajnokcsapatot is említhetnénk.

A Paks szerdán olyan Ferencváros ellen játszott, amelynek futballistái az elmúlt három évben nagy iramú európai kupameccsek hosszú során edződtek a BL/El-főtáblán. Az MK-döntőben pedig az ott megszerzett tapasztalat is jócskán kiütközött. Hányszor éltük már át a magyar kupacsapatok európai párharcai közben, hogy játszanak egy úgy-ahogy szoros meccset, majd a végén összeomlanak, mert az iram miatt egyszerűen elfáradnak. A 2003-as MTK az utolsó húsz percben két gólt kapott a Celtictől, ugyanúgy, ahogy a Paks az FTC-től, mert a tolnaiak sem bírták erővel, nem tudtak már úgy koncentrálni, szinte képtelenek voltak tartani a lépést a nagyobb tempóhoz szokott riválissal. Hiába volt ott a paksiaknál az egy idényben szerzett gólok számát tekintve az elmúlt negyven év legeredményesebb magyar csatára, Ádám Martin, igazából esélye sem volt a gólszerzésre. Ahogy azt már a meccs előtt is írtuk, alapvetően a Ferencváros védőinek teljesítményén múlhat az eredmény, hogy mennyi területet hagynak Ádám Martinéknak – hát nem hagytak, a centerig általában el sem jutott a labda. A futball attól is szép, hogy időnként történnek csodák, a „kiscsapat” is képes legyőzni a rossz napot kifogó, rossz formában lévő, adott pillanatban kevésbé koncentráló „nagyot”, ahogy a Paks is megverte a februári bajnokin 3–0-ra a Ferencvárost. Nem véletlen, hogy a legutóbbi hét Ferencváros–Paks összecsapásból hatot az FTC nyert meg. Fentebb azzal indítottam, időnként érdemes visszanézni, honnan hova jutottunk – a Ferencváros is példa ebből a szempontból, honnan hova érhet el 2003 óta, azaz csaknem húsz év alatt az aktuális magyar bajnokcsapat az európai porondon kellően magas költségvetéssel, tervszerű építkezéssel, jó szakmai munkával.

A Fradi–Paks kupadöntő kapcsán bebizonyosodott, hogy a nagyszerű hangulathoz, a kilencven percen át éneklő szurkoláshoz nincs szükség gyűlöletre. A csak magyarokat foglalkoztató paksi csapat teljesítményét – még ha ez a kabát a nekik teljesen új légkörrel és a kimondottan jól játszó ellenféllel igen nagynak is bizonyult – sokan elismerik. A szurkolók, akikkel a meccs előtt beszélgettünk, mindannyian tisztelettel beszéltek a tolnai alakulatról. A lelátó népe nem az ellenfél pocskondiázásával foglalkozott, hanem a saját együttesével. A már-már idilli képet csak az Újpest vagy az MLSZ egy-egy nem éppen irodalmi stílusban történő emlegetése törte meg. Meg persze vérmérséklettől függően azon is lehet vitázni, mi szükség van a játékot percekig ellehetetlenítő füstfelhőre egy labdarúgó-mérkőzésen.

Mindez azonban mit sem változtat azon, hogy szerdán csaknem negyvenezren gondolták úgy, nem az angol bajnokság hétközi meccseit vagy az Olasz Kupa-döntőt választják a tévében, hanem kimennek a Puskás Arénába, mert az FTC–Paks meccset látni kell!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!