Csendre ítélve – Kun Zoltán publicisztikája

Először az az ötven körüli hölgy jutott az eszembe, aki mögöttem ült az Andorra elleni mérkőzésen. „Nahát, itt nem is magyar a bíró?” – kérdezte meghökkenve a lányától, amin csak én lepődtem meg jobban, mégiscsak egy vb-selejtezőről volt szó. Láthatóan, azaz hallhatóan először járt futballmeccsen, néha keverte a szögletet a kirúgással, rácsodálkozott, hogy miért ugyanazt a dalt éneklik vagy háromezren (biztos ismerősök!), a végén pedig nagyon szurkolt, nehogy egyenlítsen Andorra, mert sietett haza, nem akart hosszabbítást. Hát, legközelebb nem kell sietnie.

NB I-es meccseken szocializálódott feleségem lökött oldalba, hogy ez azért női szemmel is kemény, de hát nem lehet minden nézőtől elvárni, hogy fejből nyomja a válogatott hadrendjét taktikai elemzésekkel súlyosbítva. Az elmúlt hónapokban alaposan belaktuk a Puskás Arénát, láttunk mindent a fenti futballvak típustól a legelszántabb fanatikusig. Utóbbira a legjobb példa a neten is fellelhető videó alacsony, kicsit köpcös, de roppant jó kedélyű főszereplője, aki a franciák elleni meccs szünetében, a Fiola-gól kiváltotta eufóriában jutott hozzá régóta vágyott három söréhez (gyanítom, a gólt sem látta, mert már sorban állt), majd körbenézve, látva a büfé körüli elképesztő ünneplést, egy hangos Magyarország, álé felkiáltással a legnagyobb kincsét a saját fejére öntötte, és boldogan kacsázott tovább.

Jól emlékszem még az egyik szomszédra, aki az égvilágon semmit sem csinált, csak ült a helyén, de úgy, hogy az összezárt combja is simán kitúrt a székemről. Volt vagy százhúsz kiló a lelkem, ez a bravúr tizenévesen azért keveseknek sikerül, de szurkolt, ahogy a torka bírta, a nyári hőségben egy pillanat alatt agyonizzadta a pólóját, amelyen némi meglepetésre az egyik fővárosi sportiskola címere virított. Nem mertem belegondolni, ott milyen lehet az utánpótlásképzés, remélhetőleg csak csórta a srác, netán a szumószakosztály megbecsült tagja lehetett, de látszott rajta, mindene a futball, és csodálatosan érzi magát a neki jutó másfél széken.

A legtöbb ismerős persze az ősszel jött, mert ugye dupla jegyet lehetett venni a szeptemberi két meccsre, és akik az angolok ellen ott voltak a lelátón, azok többsége a fájdalmas vereségek ellenére kijött Andorra ellen is. Előttünk szurkolt például az ál Kabát Péter, aki második ránézésre is megszólalásig hasonlított a korábbi csatárra, leszámítva azt a kis Fradi-tetoválást a bal karján. Jobbomon az apukát a kisfiával már régi barátként üdvözöltem, mindketten a nyakukba kanyarították a magyar sálat, zöld alapú, talán egy céges reklámsál lehetett, de a célnak tökéletesen megfelelt. Két sorral mögöttünk pedig ott volt az a három szakállas srác, akik nagy elkeseredésükben az előző meccsen az első angol gólnál felrúgták az egyik teli poharukat, a sör folyt lefelé a teljes szektoron, eláztatva mindent, a szomszédom pulóverét is, úgyhogy kicsit elborzadva néztem, hogyan egyensúlyoznak a helyükre a fejenként három pohárral, biztos lusták voltak utánpótlásért sorba állni. Egyedül a kis kínai fiút hiányoltam, aki az első mérkőzésen mindkét félidő nyolcadik percében sasszézott végig széles mosollyal és bocika, bocika sajnálkozással a komplett soron, felállítva tizenöt embert, őt ezek szerint Kane és Sterling jobban érdekelte, mint Albert Ala­vedra a Pobla Mafumet csapatából.

A sörös srácok, az első bálozó hölgy, a duci tini, a kisgyerekes apuka meg az apukás kisgyerek mind az eszembe jutottak, amikor a kolléga egyszer csak felkiáltott mellettem, hogy zárt kapus meccs lesz az albánok ellen.
Remek...

Jó volt látni azt a sok-sok embert az arénában. Még Andorra ellen is, ami azért egy szurkolónak aligha az élete mérkőzése, lehetett érezni, milyen kellemes programnak tartja az ember, hogy itt lehet. A drukkerek jelentős része piros mezben vagy pólóban énekelte a Himnuszt, bekapcsolódott a felelgetős Hajrá, magyarok! kiáltásba, megtapsolta a gólhelyzeteket, amúgy meg kedélyesen söröz­getett-csokizgatott, a modernizáció jegyében a gyerekek a szotyi helyett persze már a popcornnal küzdöttek, és az a sok tízezer ember egyfajta társadalmi eseménnyé tette a futballmeccset. Márpedig ez nálunk nem gyakori: persze a fociból sose csináljunk színházat (bár a FIFA egy szigorúbb pillanatában még bevezetheti a dresszkódot, uraknak frakk, hölgyeknek Lukrécia), de ha viszonylag nézhető az előadás, és közben jól érzi magát az ember a lelátón, az még a kevésbé elvakult szurkolóknak is megadja az érzést, hogy a meccsnap különleges alkalom, amire igenis készülni kell. Nyilván más volt hangulatilag a nyári Eb és más a szeptemberi kínlódás, de majd éppen egy gyengébb időszak után dől el, hogy ott marad-e a zöld sálas apuka meg a három szakállas srác a 336-os szektorban.

Vajon képes lesz-e a Puskás Aréna is elérni azt, amit a világban oly sok stadion már megteremtett. Ahogy valaki ott mellettem plasztikusan megfogalmazta, VIP-moziba sem feltétlenül a film miatt megy az ember, hanem a körítést élvezi: eszik, iszik, és az egész film alatt kedvére szórakozhat a lábtartója emelgetésével. Lábtartó a Puskásban szerencsére nincs, de aki úrnak akarja érezni magát, az szívfájdalom nélkül kifizeti a közértben harmadannyiért is drágának tűnő kólát és csipszet, vagy egyszerűen csak felsétál a kapu mögötti kakasülőre, azaz inkább kakasállóra, és önként választva a létező legrosszabb, egyben létező legvarázslatosabb helyet, negyven méter magasból a hátfalnak támaszkodva nézi a meccset. Már ha nézheti, ugye, és éppen nem zárják be az arénát.

Most bezárták, a közvélekedés szerint az ultrák miatt, persze ez azért nem ilyen egyszerű. Igen, ők a fekete pólósok, sőt, ma már így, egybe: feketepólósok, FP-k, vagy efpék, akik a nemzeti hősöktől a terroristákig sokféle beskatulyázást érdemeltek ki. Maradnék középen: leginkább szurkolók ők, kellő fanatizmussal, óriási lelkesedéssel, némileg azért fejleszthető énektudással, és kifejezetten előnyös lesz mindenkinek, amikor azt a néhány tucatnyi problémásabb egyént végre kihajítják maguk közül. Ötven ember miatt kitiltani ötvenezret, legalábbis szemétség, ettől függetlenül persze ne mentsük fel azokat, akik az angolok ellen is játszották a szalonrasszistát. Pedig szegény előénekes azonnal rákezdett egy-egy dalra, tapsra, amikor forróvá vált a helyzet, nehogy még nagyobb gond legyen.

Az lett, de hátha ez is segít majd megérteni, hogy egyesek számára egy futballmeccsen, felspannolt állapotban, a tömegbe bújva a térdeplők előre tervezett kifütyülésétől az előre talán nem tervezett huhogásig meglepően rövid és sajnos nyílegyenes az út. Olvasva persze a kommenteket, az mindenképpen biztató, hogy nagyon sokan szeretnének annak az ötvennek a szemébe nézni, lehetőleg a rendőrségi honlapon. Én meg bármennyire is untam Andorra ellen a tizedik Ta-va-szi-szél da­lolást (nem vagyok a tábor zenei menedzsere, de jöhetnének a pattogósabb, az egész stadiont megszólító dalok is), az albán meccsen kilencven percig örömmel hallgatnám. Sőt, felőlem a gyerkőc is odaállhat majd közéjük, ha először még bátortalan, elkísérem, a kapu mögül nézünk néhány találkozót, és két-három év múlva egy lehet majd a háromezer közül – miközben remélem, sosem lesz egy az ötven közül.

Az október kimarad, és hacsak nem sikerül egy zárt kapus találkozón is megbüntettetni magunkat, jöhet novemberben San Marino, nézők előtt. Fájdalom, a jövő év is enyhén foghíjasnak ígérkezik, az már az UEFA jóvoltából (de jó, hogy nincs több érintett futballszövetség!), és hogy utána mi lesz, attól is függ, hogyan sikerül kezelni a mostani helyzetet – azaz sikerül-e végre száműzni azokat, akik miatt nem mehetünk meccsre.
Óvatos borúlátással mondom: a válogatott éves bérletét azért még nem mostanában lehet majd megvenni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!