Szoboszlai a sárga úton – Pór Károly publicisztikája

Lépésről lépésre. Azt már az Óz, a csodák csodájából tudjuk, a Smaragdvárosba vezető út sárga téglával van kikövezve, és „mindig a sárga úton” kell haladni a varázslóhoz, nem szabad letérni róla. A magyar futball jelene viszont azt is megmutatja, a csodákhoz nem elsősorban varázslókra, hanem kitartó, következetes munkára van szükség, de az elkezdett úton végig kell menni. Az elmúlt húsz évben sok nagy újítást, dérrel-dúrral beharangozott edzőket, sportvezetőket, tulajdonosokat, nagy tehetségnek kikiáltott játékosokat láthattunk már a magyar labdarúgásban, akiket kezdetben megváltónak gondolhattak a szurkolók, de nem járták végig a sikerhez vezető kacskarigós utat, és inkább lett belőlük gyáva oroszlán vagy bádogember (hogy maradjunk az Óznál).

Viszont Marco Rossi válogatottja vagy éppen Szoboszlai Dominik pályafutása lehet az élő példája annak, hogy csodák nemcsak a mesékben létezhetnek, viszont a való élet csodái nem születnek varázsütésre. Amikor Rossi átvette a magyar együttes irányítását, az első négy meccséből csak egyet nyertünk meg, kikaptunk a finnektől, a görögöktől és ikszeltünk az észtekkel – a Nemzetek Ligája C-divízójában. Most az A-ligában szerepelünk, és a 21. század eddigi legnagyobb magyar győzelme, az angliai 4–0 után vezetjük a csoportunkat. Amikor hat éve először a Főnix Goldnál jártam és találkoztam Szoboszlai Dominikkal, nem volt több mint egy tehetséggyanús ifjú, akinek az édesapja és menedzsere ugyan már akkor szép jövőt jósolt, de a nagyközönség még nem ismerte, szakmai berkekben pedig sokan csak legyintettek rá, nem látták benne, mitől lehet ő más, mint a többi, hasonlóan jó képességű, ám külföldre kerülve hamar elkallódó „örök tehetségünk”. Most ott tartunk, hogy Szoboszlai Dominik 21 évesen – féléves kihagyás után – bemutatkozott a világ egyik legerősebb bajnokságában, és a statisztikái nem voltak rosszabbak a posztján szereplő nemzetközi klasszisok első topligás idényénél.

A Bundesligában úgy debütált, hogy a 34 fordulóból csak háromban nem lépett pályára. Harmincegy meccsen hat gólt és nyolc gólpasszt ért el, többször megválasztották az adott hónap újoncának, és a bajnokság mellett játszott 14 kupatalálkozót (négyet a BL-ben, ötöt-ötöt az El-ben és a Német Kupában), a Bajnokok Ligájában egyszer-egyszer eredményes volt a PSG és a Manchester City ellen, összesen pedig 45 tétmérkőzésen tíz gólt és kilenc gólpasszt szerzett, valamint megnyerte a Német Kupát a lipcseiekkel. Ilyen „rossz” topligás rajtot alighanem bármelyik magyar futballista szívesen elfogadna. Nem beszélve arról, hogy a klubja mellett a válogatottban is helytállt, a 2021–2022-es idényben csupán egy találkozóról hiányzott, tizenkettőn viszont játszott (hétszer végig), és három gólt lőtt. Összességében, minden tétmérkőzést figyelembe véve, Szoboszlai 57-szer lépett pályára (3275 percet játszott) az évadban, és 13 gólt ért el (kettőt 11-esből) a kilenc gólpassza mellett, tehát 22 gólban játszott kiemelt szerepet – úgy, hogy összecsapásonként átlagosan „csak” 57 percet töltött a pályán.

A Nemzeti Sport Online-on megjelent elemzésünkben Szoboszlai első idényének számait összevetettük más, a posztján szereplő idősebb, ma már klasszisnak számító futballista topligás belépőjével. Ebből kiderült, hogy 14 „kanadai pontot” ért el (vagyis gólt és gólpasszt együtt), többet, mint például a későbbi aranylabdás horvát Luka Modric a Tottenhamben (12) vagy a szlovák Marek Hamsík a Napoliban (13) és a szerb Szergej Milinkovics-Szavics a Lazióban (2).

Persze kommentszekciónkban év közben már többször leírták Szoboszlait, főleg miután a Jesse Marschot váltó új edzőnél, Domenico Tedescónál nem számított stabil kezdőnek Lipcsében. „Nálam se lenne első számú játékos, látva a teljesítményét, akár a válogatottban akár a csapatban. Tipikus magyar mentalitás jellemezi, kényelmes, puha, nincs tartása, nem jó a párharcban.” „Agyonsztárolt páva gyerek. Még hogy aranylabdás is lehet? Hát, azért a nagy klubok nem igazán kapkodnak az ifjú titánért. Summa summarum, ennek az átlagosnál kissé tehetségesebb Szoboszlainak – itthon – nagyobb a füstje, mint a lángja!” Se szeri, se száma az ezekhez hasonló, sokszor kárörvendő, rosszindulatú megjegyzéseknek, miközben időtlen idők óta nem tudunk olyan magyar játékost mondani, aki 21 évesen ilyen teljesítménnyel tudott volna berobbanni a legerősebb európai bajnokságokba.

Természetesen nem szabad túlértékelni a játékát, és tény, hogy a bajnokságban pályán töltött 1631 perc nem mondható soknak, de éppen ezért is különösen megsüvegelendő a hat gólja és nyolc gólpassza, mert ha a folytatásban több lehetőséget is ki tud harcolni magának, még sokkal többet tehet hozzá a csapat szerepléséhez, bár a góljai, gólpasszai többségével már így is döntő szerepet játszott a mérkőzések alakulásában. A középpályás menedzsere, Esterházy Mátyás mindig azt hangsúlyozza, Dominik útja folyamat, és minden egyes meccset, idényt ennek a részeként érdemes kezelni, azt nézve, miben fejlődött, és hogyan lehet még jobb a folytatásban. Ezen az úton a 2021–2022-es idény újabb mérföldkő volt, a salzburgi évekhez képest újabb előrelépés, nem több, és nem is kevesebb.

Viszont, hogy a futball emberi, érzelmi oldaláról is szó essen, próbáljuk egy pillanatra beleképzelni magunkat Szoboszlai helyébe. Izland ellen kilőtte a válogatottat az Eb-re, azt gondolhatta, ezzel teljesül egy álma, világeseményen futballozhat, ráadásul hazai közönség előtt, és közben szerződtette őt a 2020-ban Bajnokok Ligája-elődöntős RB Leipzig, tehát már az Eb előtt bemutatkozhat a világ egyik legerősebb bajnokságában. Aztán az álomból egyszerre rémálom lett: korábban sosem volt sérült, de az állandó fájdalmai miatt pihennie kellett, először csak néhány hétről volt szó, majd néhány hónapról, aztán kiderült, hogy ugrik az Eb, és az is kérdéses, egyáltalán mikor mutatkozhat be új klubjában. Sok magyar játékos kevesebbtől is padlót fogott már, de Dominik nem az a típus. Ahogy a Nemzeti Sportnak adott tavaszi interjúban is elmondta, ő a nehéz helyzetekben a harcot választja, és ez nála nem csak szöveg: „Ilyen a futball, sosem dőlhetünk hátra. Eddig is voltak hullámvölgyek, és ezután is lesznek, a kérdés az, hogy a nehéz pillanatokban tovább küzdesz-e, vagy feladod. Én a harcot választottam, nem akartam hagyni, hogy bármi is letérítsen az útról. Igyekeztem kizárni minden külső tényezőt, csak magamra figyeltem, nem foglalkoztam semmi mással, csak a futballal. Ez a recept a múltban is bevált.”

Szoboszlai Dominik nekem kicsit olyan, mint Marco Rossi. Az olasz szakember sokszor elfuthatott volna, akár már Kispestről is, amikor a szurkolók éppen kritizálták a csapatát, vagy a válogatottól a spliti, a cardiffi vagy az albánoktól kapott pofonok után. De ha feladja, nincs bajnoki cím a Honvéddal, nem vezetheti Európa-bajnokságon a magyar válogatottat, és nem verjük meg az idén oda-vissza az angolokat. Arról nem beszélve, hogy a Mister most már győztes vezérként távozhatna a tízmillió kritikus országából, mert sorban állnak érte, mégis marad. Hiszek abban, hogy őket nem a vakszerencse és a véletlenek sorozata, hanem a kitartásuk és a következetesen elvégzett sok munka viszi előre lépésről lépésre – a maguk sárga útján. Viszont ha végigmennek rajta, nem Smaragdvárosba érnek, hanem olyan korszakba, amikor a magyar futball legnagyobb kritikusai is kénytelenek lesznek csöndben maradni, elállni a vitáktól, és végignézni, hogy a mieink is képesek eljutni a világbajnokság nevű rendezvényre, vagy éppen arra, amelyiken aranyszínű labdákat szoktak osztogatni...

Csak nem szabad letérni az útról!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!