Járni jár, de nem jut – Ballai Attila publicisztikája

WLADÁR SÁNDORT JELÖLTÉK bajnok társai a Nemzet Sportolója címre. Tagsága ezzel ugyan még nem hivatalos, de tényként kezeljük, és innen indulunk. Valamint onnan, hogy a választás egyszerre hálás és hálátlan feladat, mert a csaknem kétszáz olimpiai bajnoki cím országában nem lehet rosszul, ugyanakkor vitathatatlanul sem dönteni. Ráadásul az egyetlen díjazott mellett rendre van több – ha nem is vesztes, de – lemaradó. Miként jelenleg is. A dilemmát a viccbéli cigányprímás tökéletesen megfogalmazta a gázsi elosztásakor, amikor a brácsás felrótta, neki miért nem jár a pénzből, mire ő azt felelte: járni jár, csak nem jut. Ennyi bevezető után tegyük fel az ilyenkor szokásos alapkérdéseket.

Először: rászolgált Wladár Sándor az elismerésre? Egyértelműen igen. A 2004-ben alapított cím a kritériumok szerint annak a 60 éven felüli, kiemelkedő sporteredményeket elérő korábbi klasszisnak ítélhető oda, aki pályafutása után is meghatározó szerepet töltött be a sportéletben. Wladár Csik Ferenc 1936-os győzelme után negyvennégy évvel, 1980-ban nyert a magyar férfi úszósportnak olimpiai aranyat, az egyik alapsportág bajnoka. (Azt ne nyissuk meg, hogy a moszkvai játékok bojkottja miatt tengerentúli vetélytársai hiányoztak, ő csak azokat előzhette meg, akik indultak. Mindegyiküket meg is előzte.) A hazai úszószövetség elnöke, a Magyar Olimpiai Bizottság alelnöke; legnehezebben a hatvanéves korhatár előfeltételt teljesítette, hiszen nincs még 61.

Másodszor: csak ő szolgált rá? Egyértelműen nem. A bevezetőben említett csaknem kétszáz elsőség erre önmagában válasz. A Nemzeti Sport e legújabb választás apropóján indított olvasói szavazására 2434 voks érkezett, Hegedüs Csaba jelentős fölénnyel végzett az élen (742) Török Ferenc (277), Regőczy Krisztina (273) és Wladár Sándor (246) előtt.

Ebből is adódik a harmadik felvetés: akkor miért éppen Wladár? Na, erre már nincs egyértelmű válasz. Valószínűleg azért, mert az írásban rögzített előfeltételek mellett létezik egy íratlan, de ettől még roppant fontos szempont is: az arra hivatottak nemcsak vagy nem elsősorban sportolót, hanem sport­embert, méltó társat is választanak maguk közé. Azaz nemcsak versenyzőre, vezetőre, eredménysorra, hanem karakterre, személyiségre is szavaznak. Mivel nem milliárdnyi adatot feldolgozó gigakomputer és nem is a világszellem dönt, hanem tizenegy hús-vér alak, tele érzésekkel, érzelmekkel, emlékekkel – szögezzük le, fontos: érdekekkel nem –, hiba lenne lebecsülni ennek a jelentőségét. Ezért jelölhették például olvasóink Regőczy Krisztinát a harmadik helyre. Számokkal, tényszerűen ugyanis a legkevésbé magyarázható, hogy miközben olimpiai ezüstérmes (pontozói arcátlanság miatt nem arany), világbajnok jégtáncosunk a népszerűségi lista harmadikja, addig állandó partnere, „másik fele”, Sallay András érdemi támogatást sem kapott.

Mindezeket mérlegelve és átgondolva érdemes csak felvetni: miért nem Hegedüs Csaba? Vagy: miért nem Török Ferenc? A sportközvéleményt a reakciók szerint pillanatnyilag ez foglalkoztatja leginkább. A választ hitünk szerint előbb megadtuk, de haladjunk tovább. Maradva ezúttal Hegedüsnél. Hiszen többen és nem először őt tartották a fő várományosnak, korábbi megnyilvánulásaiból úgy sejlett, ő is annak tekintette magát.

A korábbi kérdés megismételve: rászolgálna a Nemzet Sportolója címre? Egyértelműen igen. Különösen azóta, hogy nincs birkózó a tizenkettek között. Mert amíg volt, szögezzük le, nála eredményesebb volt. Ő egyszeres olimpiai és világ-, kétszeres Európa-bajnok. A 2004-ben beválasztott és 2010-ben elhunyt Polyák Imre és a 2018-tól haláláig tag Varga János is egy-egy olimpiai aranyat nyert, de előbbi mellette három vb-t, utóbbi két-két vb-t és Eb-t. Hegedüs nimbuszát ugyanakkor kétségtelenül növelte, hogy ő a magyar sport századik olimpiai bajnoka, csakhogy ez nem az ő érdeme, hanem egyrészt az előző 99 elsőség kovácsaié, másrészt a müncheni versenyprogram összeállítóié. Többször is szárnyra kapott ugyan a pletyka, hogy valójában az ökölvívó Gedó György nyerte meg a századikat, csak éppen gyengébb a pr-ja, mint Hegedüsnek, de ezt hagyjuk, ez méltatlan; mindketten a müncheni játékok utolsó versenynapja estéjén diadalmaskodtak, de a másnapi, szeptember 11-i Népsport már így rögzítette: „Hegedüs Csaba olimpiai bajnok lett. Ő szerezte a magyar sport századik olimpiai aranyát.” A téma legfeljebb annyiban érdekes, hogy többen e tekintetben is „fogást kerestek” Hegedüsön.

Aki egyébként már életkorából – tizenöt évvel idősebb Wladárnál – adódóan is előnyt élvezhetne, hiszen csakúgy München aranyérmese, mint a nemzet sportolói közül Balczó András és Schmitt Pál, sőt haláláig az volt Földi Imre és Kulcsár Győző is. Ők aztán kor- és sporttársként több mint ötven éve ismerik Hegedüst. Mégsem őt választották. Hogy miért nem? Ők tudják. (Egyes kommentelők sanda célzásokat tesznek politikai okokra, de ez sem ér többet zárójeles megjegyzésnél. Aki valóban azt gondolja, hogy Faragó Tamásnak vagy Portisch Lajosnak valahonnan súgnak, és ők engedelmesen beállnak a sorba, az roppan sértő és ostoba módon viseltetik bálványaink iránt.)

Első közelítésből Hegedüs mellett szól sportpályafutása utáni karrierje is, hiszen sikeres szövetségi kapitány, majd sportdiplomata lett. Az ő irányítása alatt nyert olimpiát Moszkvában Kocsis Ferenc és Növényi Norbert, valamint Szöulban Sike András– ellenben nem nyert Komáromi Tibor, akinek az 1988-as fináléban a szovjet Mihail Mamiasvilitől elszenvedett veresége köré olyan sportági misztikum szövődött, ami nem tesz jót Hegedüs presztízsének. Ezt is üdvös lenne egyszer tisztázni, kibeszélni – idő éppen volt rá elég. Mindenesetre pikáns adalék, hogy 2013 márciusában, ligaelnöki minőségében éppen Komáromi szólította fel arra Hegedüst, hogy mondjon le a nemzetközi szövetségben betöltött elnökségi tagságáról és a hazai szövetség elnöki tisztéről, mert – szó szerint idézem – „az az irány, amelyet ők képviseltek, teljességgel megbukott”, a birkózás érthetetlenné vált a közönség számára, és a sportág olimpiai léte is veszélybe került.

Ami személyes benyomásaimat illeti, egy időben gyakrabban találkoztunk különféle eseményeken: fogadáson, jótékonysági mérkőzésen, társaságban disznóvágáson, tiszai halászaton, és közvetlen, jó kedélyű, markáns egyéniség emlékét őrzöm. Aki szereti, ha ő a társaság középpontja, szereti, ha igaza van, legalábbis igazat adnak neki. Egyszer, amint együtt beléptünk egy Tisza-parti, a filmből ismert Üvegtigris-szerű „érzelmi kombinátba”, ahol a nem mellékesen Montrealban és Moszkvában is aranyérmes Magyar Zoltán észrevétlenül simult bele a környezetbe, szóval ide, Hegedüs e kérdéssel robbant be: „Olimpiai bajnokokat kiszolgálnak itt?”

Bevallom, kissé megborzongtam, és megértettem ezt-azt, amit addig nem.

Alapvéleményem azonban nem változott, így számomra nem kérdés, hogy Hegedüs Csaba, a kilencven felé közelítő Török Ferenc és még néhány héro­szunk akár alanyi jogon is a nemzet sportolója lehetne. A kilencvenet tavaly betöltő egykori kézilabda szövetségi kapitány, Faludi Mihály nemrég egy sportbaráti beszélgetés során elejtette: ha még tartogat neki bármi elismerést, gesztust a magyar sporttársadalom, jó lenne, ha azt éltében megkapná, mert ő szeretne örülni neki az utódok helyett. Megfontolandó, egyenes és bölcs szavak voltak. Persze nem ezért, de Faludi mester néhány hónapja a kézilabda Török Bódog Életműdíj büszke birtokosa, és jó ez így.

Innen továbblépve, miközben hosszú életet kívánok Hegedüs Csabának, Török Ferencnek és még néhány, igazán nem sok, hasonló helyzetben lévő idolnak, nem először vetem fel: kőbe van vésve az a bizonyos tizenkettes szám? Tudom, hogy nincs; Polyák Imre halálakor a Magyar Nemzetben én érveltem amellett, hogy a megüresedő helyre az Aranycsapat akkor még élő két tagját, Grosics Gyulát és Buzánszky Jenőt egyszerre válasszák be, mert egyiküket a másik rovására úgysem fogják, mindketten pedig csak ezért le ne maradjanak. És lőn, a parlament döntése átmenetileg 12-ről 13-ra emelte a tagságot.

Szerintem most sem feltétlenül kellene egy bálványunk haláláig várni azért, hogy egy másik bálványunk úgy érezhesse, járt is, jutott is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!