Gárdos Gábor: Nem folytatom!

– Tényleg edzést tartott már hétfőn?
– Igen, az MTK fiataljainak – válaszolta Gárdos Gábor, a női kardcsapat vezetőedzője, Márton Anna és Szatmári András mestere. – Mindig jó a kisebbeknek edzést tartani, nagyon szeretem ezt a munkát, örömmel dolgozom velük.

– Keresi az új impulzusokat?
– Korábban is foglalkoztam velük, az viszont igaz, hogy az olimpiai felkészülés hajrájában kevés időm maradt rájuk.

– Hamar kimondta a kulcsszót, az olimpiát. Egy hónap telt el a párizsi játékok óta, ennyi idő távlatában hogyan látja a női kardozók szereplését?
– Bontsuk két részre az értékelést! Az egyéni verseny végén nem lehettem elégedetlen, noha sikerülhetett volna az is jobban, kevés hiányzott az éremhez. Mindhárom indulónk bejutott a tizenhat közé, Márton Anna és Szűcs Luca a nyolcba is, és láttam is jó megoldásokat tőlük – rendben volt a vívásuk, azt azért sajnálom, hogy nem sikerült még előrébb végeznie valamelyiküknek. A csapat szereplése más. Az csalódás, ez egyértelmű.

– De hiszen még ön szólt rám az olimpia előtti hetekben, hogy ne kiáltsuk ki aranyesélyesnek a csapatot, hiába kétszeres világbajnok, maradjunk abban, hogy az éremszerzés már nagyszerű eredmény lenne.
– Igen, éremről beszéltem előzetesen, azt egyáltalán nem gondoltam, hogy a japánoktól kikaphatunk. Nem gondoltam őket erősnek akkor sem és most sem. Furcsán alakult az olimpia, hiszen a legutóbbi két világbajnokság döntősei, vagyis a franciák és mi nem szerepeltünk jól – mi kikaptunk Japántól a negyeddöntőben, s bár a franciák ebben a kanyarban legyőzték Algériát, utána már nem tudtak meccset nyerni. Vagyis a két, talán legerősebbnek tartott együttesnek nem sikerült az olimpia.

– Mindezt hogyan élte meg ott, a helyszínen?
– Rosszabb volt, mint most, egy hónappal később beszélni róla. Nekem sűrű hetem volt Párizsban, hiszen négy versenyen volt érdekelve tanítványom. A férfi kardozók egyéni viadalán Szatmári Andrást „kirakták” a versenyből a bírók, ezt akkor is így gondoltam, és tartom azóta is – elég, ha csak annyit árulok el, hogy a győztesként kihozott francia Boladé Apithy azt mondta Andrisnak az asszó végén: te nyertél. Márton Panka talán előrébb juthatott volna, ha csak egy csöppet is könnyebb ága van. A férfi kardcsapat ezüstérmének tudtam örülni, bár azt hiszem, egy olimpiára mindenki győzni megy: lényegesen kisebb létszámú a mezőny, ha nem nyersz, majdnem mindegy, hányadik helyen végzel, ennek ellenére a csapatezüst szép eredmény. A női kardválogatott hatodik helye nem – alig vártam, hogy hazajöjjek Párizsból…

– Mert elfáradt, vagy mert nem akart magyarázkodni? Vagy mert szégyellte az eredményt?
– Én az ilyen szereplést mindig szégyellem. Magamra veszem, magamban keresem a hibát. Szoktam is mondani a tanítványaimnak egy-egy rosszabb eredmény után, hogy a szégyen az enyém.

– Akadtak olyan kommentelők, szurkolók, akik Pusztai Liza nyakába varrták a vereséget – kétlem, hogy ön így gondolkodik
– Ezúttal így jött ki neki a lépés, vagyis éppen, hogy nem jött ki neki. De semmiképpen sem szeretném ráfogni a vereséget, nem gondolom, hogy csak az ő hibája a párizsi gyenge szereplés.

– Pusztai Liza néhány nappal a csapatverseny után hosszabban nyilvánult meg a közösségi médiában. Azt írta, sokat dolgozott, ám ilyen a sport, hiába tett meg mindent a sikerért, nem jött ki ez a páston – megható volt olvasni Márton Anna kommentjét, amely így hangzott: Szeretünk, babám!
– Így működik egy csapat, és mindig a teljes egészet kell nézni: mondhatják, hogy Liza belefutott egy nagyobb vereségbe az olimpián, máskor viszont éppen ő húzta ki a társakat a gödörből, és ő hozta a meccset. Én Párizsban is elmondtam a lányoknak, hogy szeretem őket. És hozzátettem azt is, hogy ez az utolsó csapatverseny, amelyiken vezetőedzőként vagyok ott velük. Örültem, hogy velük dolgozhattam, még azt is kértem tőlük, próbáljuk meg szépen lezárni a közös történetünket – sajnos, az amerikaiak ellen az ötödik helyért sem sikerült nyernünk.

– Álljunk meg: már az olimpia előtt tudta, hogy befejezi, vagyis nem folytatja a női kardcsapat élén, vagy ezt Párizsban döntötte el?
– Már korábban elhatároztam, hogy nem pályázom a válogatott vezetőedzői posztjára – ha aranyat nyerünk, akkor sem folytattam volna.

– Miért?
– Több mint tizenkét éve viszem a női kardcsapatot, és azért borzasztóan nagy terhet cipeltem, cipeltünk végig. Amikor 2021-ben megszereztük a tokiói kvótát, örültünk, de az olimpia után kettőt fordultunk, és már készülhettünk Párizsra. Ebben a sportágban nagyon nehéz és feszültségekkel teli a kvalifikáció. Jöhet a fiatalítás ebben a fegyvernemben.

– Azért tisztázzunk valamit: ugye csak a válogatottól búcsúzik?
– Amíg Márton Panka és Szatmári Andris, a tanítványaim vívnak és számítanak rám, addig biztos, hogy maradok a pást mellett.

– Ők még pihennek?
– Igen. Mindkettőjükre ráfér – hagyom is őket pihenni, ráadásul nekem is fel kell töltődnöm. Még túl sokszor eszembe jut az olimpia, olyankor azt érzem, hogy szét akarok robbanni. Elsősorban mentálisan kell pihennem, és még szükségem van néhány hétre, hogy újra tiszta fejjel kezdjem el a munkát. De csak a tanítványaimmal, mert ahogy mondtam, a női kardcsapat vezetőedzői posztjára nem szándékozom ismét pályázni.