Újra világsláger a Hey Jude – Moncz Attila publicisztikája

A Beatles Hey Jude című száma akkori rekordot jelentő kilenc héten keresztül vezette a Billboard Hot 100 slágerlistáját 1968-ban. Több mint fél évszázaddal később számomra óriási meglepetés lenne, ha ez a nóta csak kilenc hétig jelentené az abszolút csúcsot a Real Madrid szurkolóinál. Sokkal valószínűbbnek tartom a kilenc évet, esetleg a még ennél is hosszabb periódust. Látva legalábbis Jude Bellingham formáját és elképesztő tempóban, illetve minőségben zajló beilleszkedési folyamatát. Amikor szeptember 2-án, a Getafe elleni bajnokin először lépett pályára, majd a 95. percben győztes gólt szerzett (addig David Soría kapus idényrekordot jelentő tíz védéssel keserítette a madridi drukkereket), a John Lennon, Paul McCartney kettős dala több mint hatvanezer torokból csendült fel. A Bernabéu újranyitási ünnepségén, a jövő egyik nagy csillaga tiszteletére.

„Libabőrös lettem. Csak csendben álltam, hallgattam, miközben remegett a lábam” – idézte fel a pillanatot utóbb a még mindig csak húszéves angol középpályás, aki a szerdai, Union Berlin elleni Bajnokok Ligája-mérkőzéssel együtt összesen hat tétmeccsen öltötte magára a Real mezét. Ezeken hat gólt szerzett, egy gólpasszt adott, vezeti a spanyol bajnokság góllövőlistáját (nem győzöm hangsúlyozni, középpályásként!), ellene követték el a legtöbb szabálytalanságot, továbbá a whoscored.com értékelései alapján ő vezeti a La Liga osztályzatrangsorát. A Brit-szigetekről érkezett három legutóbbi világsztár, Michael Owen, David Beckham és Gareth Bale talán egyike sem találta meg ilyen gyorsan a közönség szívéhez vezető utat, ennyire egyöntetű elfogadottságnak pedig meglehet, egész itteni karrierjük alatt nem örülhettek, mint Jude Bellingham hat tétmérkőzést követően. Persze, mondhatjuk, úgy könnyű, hogy az eddigi hat góljából három volt győztes (benne a szerdai BL-meccsen az Union Berlinnek lőttel), egy-egy egyenlítő, illetve vezető, és csak az Athletic Bilbao elleni, időrendben egyébként első találata jelentett eredménykozmetikázást. Ráadásul a hatból három gólja a nyolcvanadik percet követően esett, mutatva, hogy a Bundesliga tempójáról simán átállt a spanyol bajnokságéra.

Ami sokkal feltűnőbb, hogy mennyivel más szerepkörben játszik a Real Madridban, mint a Dortmundban. Egy középpályás „gépből” meccsnyerő játékos, igazi matador lett. A német bajnokság egyik legjobban szerelő futballistájaként érkezett (az előző idényben 76 labdaszerzése volt, amivel sérülései dacára is bőven a tízben volt a Bundesligában), a Realban viszont egyelőre nemhogy a kettes, de még a meccsenkénti egyes átlaga sincs meg (összesen négy szerelés áll a neve mellett). Csakhogy közben meg szerzett hat gólt, miközben a BVB-nél a 2022–2023-as évad összes tétmérkőzését figyelembe véve 14-ig jutott. Egy hónap telt el az új idényből, és egy híján elérte karriercsúcsa felét. Csak mert Carlo Ancelottinak sokkal nagyobb szüksége van rá a „támadóharmadban”, és ha az élet úgy hozza, hamis kilencesként vagy klasszikus tízesként is beveti.

Egyelőre úgy tűnik, nem kell aggódni, hogy a legendává nemesedett Casemiro, Toni Kroos, Luka Modric triót nem sikerül helyettesíteni, hiszen a Bellingham (20 éves), Aurélien Tchouaméni (23), Eduardo Camavinga (20) hármas több mint megfelelőnek látszik a feladatra, Hárman összesen 63 évesek, ezt Kroos (33) és Modric (38) duóban simán felülmúlja. Természetesen lehet fanyalogni, hogy az ő virtuozitásuk meg sem közelíti az elődökét, de hát Modric érkezésekor is „telt házas” koncertet rendeztek a fanyalgók, aztán klublegenda lett a horvátból. Ahogyan a fiatal trió legalább egyik tagja is azzá válik, ebben biztos vagyok.

Más kérdés, hogy a hosszú távú sikeresség érdekében alighanem engednie kell a játékpercekkel kapcsolatos igényéből. Dortmundban (nem egyszer összedrótozva) az esetében lehetséges játékidő 86 százalékát töltötte a pályán, miközben Madridban a középpályán szóba jöhető futballisták közül senki sem ment 80 százalék fölé. De a Realnál nagy tanárok a játékidő menedzselésében, hajdan Zinédine Zidane tökéletesítette a módszert Cristiano Ronaldo esetében, Carlo Ancelottinál meg hirtelen nem rémlik senki, aki „csapágyasra lett volna hajtva”. Mindenféle sértés nélkül, azért nem mindegy, ha az út végén Edin Terzic, Zidane vagy Ancelotti kér valamit egy sztártól vagy sztárjelölttől. Bár azt is megengedem, hogy Bellingham kivételes játékintelligenciájával ráérzett, az ilyesfajta egyensúlyozás Spanyolországban könnyebb, mint Németországban.

Igaz, egyelőre nem volt rá szükség, hiszen a nyári felkészülés az ő esetében sem az első tétmeccs elhalasztását, hanem a folyamatos tétmérkőzésekre való ráhangolódást szolgálja. Az pedig egyelőre több mint ragyogóan sikerült, annyira, hogy már-már láz alakult ki körülötte. Jellemző, hogy a bevallottan madridista teniszező, Carlos Alcaraz a US Open negyeddöntőjében Alexander Zverev ellen aratott győzelmét Bellingham gólörömével (karok oldalra kitárva, arccal a közönség felé) ünnepelte, majd hogy egyértelmű legyen, kinek szólt ez, a közösségi médiában a „Hey Jude” mondatot biggyesztette mellé. Ne legyünk meglepve, ha a Madrid Open 2024-es kiírásában már Bellingham is ott lesz a lelátón, ahogyan az idén Vinícius Jr., Fede Valverde, Dani Ceballos és Rodrygo is élőben nézte végig, miképp veri meg Alcaraz két szettben a bolgár Grigor Dimitrovot. A srácok meg visszahívták Carlitost a Real következő bajnoki címének vagy BL-győzelmének ünneplésére.

Hogy lesz és hogy mikor lesz, az nagyban múlik Bellingham produkcióján. Az indulás ígéretes, ráadásul ebben az évezredben Cristiano Ronaldo (2009), Isco (2013) és Marco Asensio (2016) után ő mindössze a negyedik, aki a La Ligában és a BL-ben is góllal mutatkozott be a Real mezében. Úgy, hogy mindössze négy éve profi. A The Athletic szakírói a berobbanása hatására néhány korábbi csapattársát is faggatták, meglepő módon a többség nem emlékezett úgy, hogy Nostradamus lett volna pár esztendővel ezelőtt. Sokakban megmaradt, hogy a közös étkezéseknél Bellingham többször is iskolai egyenruhában jelent meg, illetve, hogy sohasem félt megmondani a véleményét. A legjobban ugyanakkor az egyik ellenfél, a Wigannél futballozó Sam Morsy fogalmazott: „A másodosztályban alapvetően sohasem játszol olyan ellen, akitől azt várod, egyszer majd a Real Madridban jut szóhoz. Hazudnék, ha azt mondanám, előre láttam, hogy ez lesz belőle. A fiatal Bellinghamről annyit lehetett mondani, hogy remek a hozzáállása és fantasztikus atléta. Egy igazán erőteljes bébi.”

Azóta mondjuk világklasszis lett belőle, ahogyan egy volt dortmundi kollégája, Julian Brandt ecsetelte: „A technikája nagyon profi, különösen nyomás alatt remekel. Ha elveszti a labdát, legfeljebb azért, mert nem akar a földbe állni. Egyébként világklasszis. Folyamatosan »zsizseg«, néha túlságosan is. Bizonyos helyzetekben jobban járna, ha tartaná a pozícióját, és teret engedne másoknak. De elképesztően magabiztos. A pálya minden részén ott akar lenni, amihez az összes adottsága megvan.”

Szerdán az Union Berlin ellen a kapu előtt akart lenni a 94. percben. Egyszer pedig aranylabdás akar lenni. Az első szándéka simán teljesült, alighanem a másodikkal sem lesz gondja.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!