TALÁLATOK A(Z) NS-publicisztika CÍMKÉRE

ALAPVONAL. Az Empoli korábbi vezetőedzője, Aurelio Andreazzoli szerint felháborító, hogy hétről hétre a VAR ítéleteiről beszél mindenki, nem magáról a meccsről, ami nem a játékvezetők hibája, hiszen ők is »áldozatok«. Úgy véli, a sportág jövője a tét, a legnagyobb probléma pedig szerinte is az, hogy tízen tízféle módon értelmeznek egy-egy helyzetet, sokszor a szurkolók sem értik, melyik ítélet miért születik.

ALAPVONAL. Olaszországi viszonylatban minden idők legmagasabb eladott példányszám-mutatóját a La Gazzetta dello Sport hozta az olasz labdarúgó-válogatott berlini világbajnoki győzelme után, a 2006. július 10-i lapszámból (címlapján az azóta pólón, bögrén, sapkán visszaidézett »Tutto vero!«, »Mind igaz!« főcímmel) nem kevesebb mint 2 302 808 példányt adtak el.

ALAPVONAL. A PSG rengeteg pénzből összetákolt, csillogó-villogó, ám mégiscsak könnyűszerkezetes palota, amely előbb-utóbb összeomlik.

ALAPVONAL. A Nantes otthonában aratott 2–0-s metzi győzelem mindenesetre még időben jöhetett ahhoz, hogy a hosszas »oxigénhiány« ne okozzon visszafordíthatatlan károsodást. (…) Bölöni László kihívásként tekint a feladatra, amelynek teljesítése talán nagyobb bravúr lenne, mint átlagos helyzetben európai kupaszereplést érő helyre navigálni egy csapatot.

ALAPVONAL. Tudom, korunk főként a látszatra adó illemszabályainkra fittyet hánytak az MTK-futballisták és Schön középpályás, de tart már ott az álszentség, hogy üdvözöljek minden emberi gesztust. Mert – és itt utasítok el egy másik bevett közhelyet – a futball is egyéni sport, csak éppen kell hozzá tizenegy ember.

ALAPVONAL. A Nemzeti Sport 1924. március 1-jei számában markánsan kijelölte a – nem a lap hasábjain, hanem a parlamenti padsorokban zajló – vita alapjait, hiszen leszögezte: »A sport fejlődésének az volt a múltban az egyik legnagyobb akadálya, hogy az állami élet szervei teljes közönnyel viseltettek irányában (…)«. Ezt szinte ugyanebben a formában a rendszerváltás után is többször megállapíthattuk.

ALAPVONAL. a jelenlegi aktív, már Európa-bajnokságokat megjáró, válogatott szinten is sikeres mai focistáinké lesz az az új generáció, amely rövidesen megreformálhatja a szakkommentátori munkát is, az általános elfogadottság tekintetében mindenképpen.

ALAPVONAL. Megmosolyogtató olvasni-hallani, amikor sehonnan sem jövő és pontosan oda is tartó edzők az eredménykényszer nyomásával indokolják a hozzájuk hasonló környezetből érkező, rutinosnak hitt labdarúgók bevetését, miközben a világ egyik legjobbja elballag a klub akadémiájára, aztán olyan lazán emel be a csapatába egy, kettő, három, akármennyi játékost, mintha világéletében ott futballozott volna.

ALAPVONAL. Az utolsó meccs után azért akadtak, akik kóvályogtak az ünneplés után, de nem azért, mert sok volt a tészta, vagy mert túledzettek lettek volna... Ennyi bőven belefért. Az meg nagyon kellett, hogy Mexikóról végre más emlékünk is legyen, mint a szovjetek elleni 0–6.

ALAPVONAL. Más idők jártak akkoriban a fotóriportereknél is. Hol volt még a digitális technika, spórolni kellett a filmmel, egyetlen képbe kellett sűríteni a történetet, láthatóvá tenni, ami a fotóst, mint például a ma 80 éves Rédei Ferencet gondolkodásra késztette. Egy-egy meccsen, versenyen el kellett kapnia a legjellemzőbb pillanatokat, amihez enyhén szólva sem ártott, ha ő maga is megfordult a pályákon, tudta, milyen helyzetből mi következhet.

ALAPVONAL. A nemrégiben elhunyt Kiptum viszont egészen más pályát követett, vagyis a pályaversenyeket széles ívben elkerülte, egyik nyilatkozatából az derül ki, hogy szöges cipő nem is volt a lábán. Edzéseinek volumenét is sokan kétségbe vonták, mert míg a többség heti 230-240 kilométeres adagokat teljesít, Kelvin adott periódusokban akár 300 kilométerre is növelte a távot.

ALAPVONAL. Hóembert építeni szinte nehezebb, mint NB I-es csapatot, a földes-kopott sípályákon pedig régóta a hóágyú lövi szét a régi természet illúzióját. Beletörődhetünk abba, hogy az alföldi gyerek havas tájat legfeljebb a karácsonyi mesekönyvekben lát, a fővárosi pincékből pedig csak mutatóba kerülnek elő a szánkók.

ALAPVONAL. Újjáépíteni az Újpestet. Ez pedig közérdek, azaz, ha nem is feltétlenül ma este, de közvetve ferencvárosi érdek is. És nem csak azért, hogy újra értelmet, tartalmat nyerjen a derbi.

ALAPVONAL. Sárközy nélkül nem lett volna Kercsó-éra, Kercsó nélkül nem lehetett volna Sárközy-éra. Nem véletlenül van helye mindkettejüknek a magyar hokihírességek csarnokában!

ALAPVONAL. A ma 70 esztendős Gerendás György anno az úszásról a vízilabdára váltott. Nem volt rossz csere, hiszen mindössze 35 élvonalbeli meccs volt a háta mögött, amikor Gyarmati Dezső beválogatta, és Montrealból (1976) olimpiai bajnokként tért haza. (…) Szenvedélyes edző, korábban még inkább az volt.

ALAPVONAL. És persze akkor is Andreas Brehme voltam a legszívesebben, ha az emeletes házak ölelésében megbúvó maroknyi futballpályán játékost választottunk magunknak. Brehme, a megbízható. Brehme, a fáradhatatlan. Brehme, a kétlábas. Brehme, a technikás. Brehme, az utolsó reménysugár. Brehme, a legszürkébb színes folt a világ futball-labdát formázó lakatlan szigetén. Valahol ott legbelül akkor örökre bennem maradt egy darabka Andreas Brehméből.

ALAPVONAL. Szakmunkásból mester lett, az egyik legkeresettebb portéka a piacon. Bár helyesebb talán úgy fogalmazni, hogy ő és a stábja. Tizenketten dolgoznak a háttérben, és aki vinni akarja őket, alighanem csak »csomagban« viheti.

ALAPVONAL. A néhány perces őrült száguldás után célba érő síelő hosszan tartó zihálása nem a hiányos felkészültség jele, hanem annak bizonyítéka, hogy mennyire mindenféle határokat ostromló teljesítmény egy-egy futam abszolválása. Az egyéb érzésekről csak a sportolók beszámolóiból értesülhetünk, de amennyire lenyűgözőek, legalább annyira ijesztőek is az olyan nyilatkozatok, mint hogy »az utolsó száz méterre nem emlékszem«.

ALAPVONAL. »Spori, spori, spori, fújjon má’ valamit, mert ez nem rugós foci!; Nem is szemüveget kellett volna felvennie, hanem a Hubble-teleszkópot!; Mi van, ma sípot ebédelt – lenyelte?!« – nyilván az ilyen beszólásokat egy ideig a futballbíró is tolerálja (mégiscsak öregfiúk döcögnek a pályán), de van egy pont, amikor az örök reklamálókat megunja hallgatni, és akkor bizony sürgősen tekintélyt kell teremtenie. Erre való ugyebár a sárga vagy a legszélsőségesebb esetben a piros lap.

ALAPVONAL. Úgyhogy ma az ezüstnek örülünk, a hetedik helyen bosszankodunk vagy kesergünk, holnaptól meg reménykedünk, bizakodunk. Szerencsére okkal. A fiúknál abban, hogy még egyszer ilyen rosszul nem sülhet el, mert jobbak annál, amit Dohában láttunk. A lányoknál abban, hogy legközelebb is elsülhet ilyen jól, mert tényleg vannak annyira jók, amennyire most mutatták.